Stand by...

Blog helyzetjelentés

Először is jelent, mint már feltűnhetett, kaptam domain-t amit mostanra be is üzemeltem részben, emiatt ez a blog innentől a http://blog.kisskd.hu címen elérhető. A mai naptól végre a régi linkek (és minden egyéb cím, amivel ide lehetett hivatkozni) átirányítódik az újra, így nem lesznek halott linkek remélhetőleg, de “mindenki” átszokik az új címre. Egyszerűbb, szebb, jobb.

H a témát a blog körül tartsam még egy kicsit, elmondom, h az feed beüzemelés alatt áll Kikasz kérésére. Sok mindent akarok állítgatni, javítgatni, változtatgatni a blog motorjában technikailag, például egyre kevésbé tetszik a jelenlegi kinézet, és pár új dolgot is bele akarok fűzni a blogba (pl a GReaderes megosztásaimat, h látható legyen, mik tetszenek különösen abból, amit olvasok a neten). Tudom h ezek kb. csak nekem fontosak, de a kocka ott motoszkál benne, h vmivel mindig fejlesztgetni/javítgatni kell.

Az írással a szokásos probléma van: vagy ötlet nincs, de idő+lehetőség igen, vagy ötlet van, csak nincs lehetőségem/időm begépelni.  De majd próbálok javítani ezen, mostmár vázlatokat írok, h csdak a felét felejtsem el annak, amit a géptől távol kitalálok.

60 kérdés 60 válasz

Láttam mostanság már egy-két helyen ezt a kérdéssort, Gicánál kezdtem el gondolkodni, h meg kéne írni a sajátomat is, ezt olvashatod most itt.

  1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
    Hát “úgy igazán”: igen rég, már hiányzik. De egyébként pár napja a suliban talán, és kézfogások erejéig ma, szintén ott 😛
  2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
    Hát nem próbáltam, nem tudom, de túl kényelmes vagyok hozzá szerintem :$
  3. Bealszol a tévé előtt?
    Igen, kb. minden második nap, épp ezért szeretem a kis óra jelű gombot a számológépen.
  4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
    Soha, és szerintem nem is igazán fogok, “történelmi” okokra visszavezethetően, nem szeretem a tejet magában, maximum cukrozva.
  5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
    Na az egy olyan verseny, amit nem is próbáltam, ami egyrészt meglepő, másrészt egyértelmű, tekintve h nem tudok helyesen írni.
  6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
    Nem igazán tudnék rangsort felállítani, most azt érzem a legfájóbbnak, ami jelenleg is tart. Sokat megbántam, sokat elfelejtettem, sokból tanultam (a sok itt elég relatív)
  7. Gyorsan gépelsz?
    Hát ez viszonylagos, nem 10 ujjal, de mondjuk olyan 6-7-tel és nem vakon, csak úgy h nem nézek a billentyűzetre.
  8. Félsz a sötétben?
    Határozottan igen, bár ha nem vagyok egyedül, ritkán jut eszembe ilyenre gondolni.
  9. Most van valaki, aki tetszik?
    Ha azt mondom, van, csak nem tudom ki az, kiröhögtök?
  10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
    Részemről hiányzott az, ami miatt “több” volt mint egy barátság, vagyis inkább más. Szeretettel nincs gond, a szerelem tűnt el [Read More]

Mint a hátramenés

Na igen, én pont olyan tudok lenni időnként. Adott például két lehetőség: A és B.

Mit ígér A? Punnyadást, unatkozást, egy- két beszólást, egy kényszeresen megtűrt környezetet, hasonló, megunt emberekkel.

És mi a helyzet B-vel? Kis változást, más emberek, más témák. Ha már az embereknél tartunk: lenne köztük olyan, akit nem ismerek (igazán) szóval nem ártana kicsit diskurálni velük, h ez a helyzet változzon. De ők (nagyjából) semleges egyének, akiktől csak “változatosságot” várok. De lenne még egy lány is, akivel kifejezetten szeretnék “összehaverkodni”, h a kettő közül melyik irányba, abban még én sem vagyok biztos.

Ezzel el is érkeztünk a problémához: itt unatkozok, és hallgatom a már megszokott beszólásokat. Miközben szeretnék közelebb kerüli ehhez a lányhoz, amihez egy nagyszerű kezdés lenne megmozdulni és odavonulni. Nem tartana sokból, pár méter, és még hívtak is végül.

Már nekem is feltűnik, h kerülöm a társaságot, legalábbis amikor minimálisat tenni kéne érte. Arról nem is beszélve, h nem ragadom meg a ritka alkalmat ennek a lánynak a megismerésére.

És miért? Ha oda mennék, ahhoz mozdulni kéne, ott kicsit oda kéne figyelni arra mit csinálok, és még kockázatos is lenne. Megeshet h rossz benyomást keltek egy lányban akit am meg sem ismernék.

Miközben mindezt érzem és tudom, mit teszek? Keresem a kifogásokat: fáradt vagyok,vannak ott akik nem túlzottan kedvelnek, stb. Ezek alapján néha eszembe jut, h életre képtelen vagyok ezzel a sok hülyeséggel.

ui.: Ez egy régi bejegyzés, amit most mutatok meg, erről az ötletről azóta kb. letettem, mivel nem sok jót jósoltak.

Bohóckodás

Kb így tudnám jellemezni azt a valamit ami ma közlekedésbiztonsági előadásként futott. Az ötös félévemre való tekintettel a fizikatanárom engem is hívott, h menjek a faktosokkal, és nézzem meg. Mivel ez egy német, egy ének és egy osztályfőnöki óra helyett volt, ezért természetesen elmentem.

A gyakorlati rész abból állt, h a csapat fele, roppant mini bringákon, roppan szutyok bukósisakokban (amin többek kb a bejáratot nem találták) kellett egy rettentően életszerűtlen akadálypályát teljesíteni. Ez persze kb senkinek nem sikerült. A következő napirendi pont az volt, h beültünk egy Swiftbe, egy autóklubos pacák mellé, aki hátratolatott, aztán full gázzal megindul egy “bábú” (felállított PVC cső ) felé. A feladat abból állt, h az ő dudálására kellett megnyomni a lábunknál lévő fékpedált és ezzel a céljuk az volt. h szemléltessék ,milyen hosszú a fékút. De ez a megoldás így rém unalmas, és ésszerűtlen volt szerintem. Az úgy szemléletes lett volna, ha akkor fékezünk, amikor akarunk, és így rádöbbenünk milyen későn jut ez eszünkbe. Ez a megoldás csak arra volt jó, h megtapasztaltuk, ha  ahapek tudja h mikor kell kiadni a parancsot a fékezésre, ahhoz h elüsd azt a valamit (ami am se formájában, se tömegében nem hasonlított egy emberre, és ezért szerintem nem is volt igazán hiteles, amekkorákat szállt)

Egy beiktatott jópofizás (vmi sajtótájékoztató-féleség) után jött az elméleti rész. Itt az “oktató” már kicsit szellemesebb volt (talán túlzottan is), de az tuti h nagyjából meggyőzött h nem csak az égbe szövegel. Mesélt saját, és +hozzá közel álló” baleseteket, és volt egy két tényleg humoros beszólása, bár az önfegyelmével akadtak gondok, amikor nekünk pattogott a rossz szervezés miatt.

Itt az idő nagy része videónézéssel telt, amiknek a tartalma igaz nem volt hülyeség, de engem nem is nagyon fogott meg. Voltak balesetek rossz minőségű felvételen, biciklis propagandafilm, egy töréstesztbábú (és egyben a biztonságtechnika) története és a közlekedésbiztonságról szóló tanácsok. Egyes jeleneteken is jót kötözködtünk, pl azon h egy hobbiból bicikliző egyénnél (vagy bárki másnál) mikor van pót biciklikerék. De a tartalom semmi volt a kivitelezéshez képest. Látszott h az Autóklub úszik a pénzben mivel komoly keverőpult, és 2 db, összesen egy kisebb bulit behangosító hangfal volt a videók elbeszélésének átadására. H a nyilvánvaló pazarláson kívül még más is zavarjon, ezek természetesen agyig fel voltak tekerve, h szakadjon a dobhártya a sistergésbe + úgy dübörgött a a basszus(ban a recsegés) mint egy ágyú.

Jah és majd elfelejtettem, nagy örömünkre, kaptunk McDonalds logós láthatósági mellényt, vagy mi a szöszt.

Beszélgetések

Az elmúlt egy hétben volt pár hosszabb lére eresztett, kétszemélyes beszélgetésem. Ezekről írnék kicsit, h mi volt, és h mi volt a “különlegesség”, mert egyik sem volt szokványos (ha lehet egyáltalán egy hosszabb, bizalmas beszélgetés szokványos.

Kezdődött a múlt vasárnapi esti csokizással, ami halasztgatás után végre összejött. Átjött egy kedves szőke barát, leültünk egy doboz csoki társaságában, és csak beszélgettünk, erről-arról. Nagyon jónak tartottam a kivitelezést, a szobámban lévő letelepedő helyekbe tudnék belekötni, azon van mit javítani. Nekem tetszett, h nyugodtan, és szerintem kényelmesen beszélgettünk, közben finomat majszoltunk, ha segített, tudtuk használni az iwiwet/myvipet szemléltetés céljából, stb. Legnagyobb problémám az idővel volt :P, én nagyon élveztem ezt a kb 4 órát, és úgy gondolom nem volt elég. Különleges alkalom volt, és nem csak azért, mert nem nagyon emlékszem olyan esetre, amikor pusztán a szövegelés, és a szénhidrátbevitel miatt találkozunk.  Olyan témákról is szó esett (konkrétan én meséltem) amikről eddig még szerintem soha, senkivel nem beszélgettem így. Kivétel lehet talán anyukám, de vele is csak érintettem a témát. A titkolózás oka, h ez szerintem az egyik legszemélyesebb terület egy ember (vagyis inkább 2) életében.

Ezután jött egy másik csokizás címén futó akció, ahol végül kevés csoki fogyott. Helyszín egy-két pad az iskola folyosóján, kedd délután. A környezeten kívül a partner is más volt: megbízok benne is, hasonlóan egy baráthoz, de ő mégis más, 5 hónappal másabb. Érdekes volt vele órákat beszélgetni, egymástól 1 méterre körülbelül. Azt hiszem így rég beszélgettünk, összesen egyszer-kétszer talán. De azóta már nagyon sok minden történt. Itt is kibeszéletlen témák kerültek elő: ő velem olyat osztott meg, amit szerintem senki mással nem szokott, pedig a lehető legáltalánosabb, és mégis, a lehető legtitkosabb. Én pedig mást meséltem neki, szomorú dolgokat, olyanokról (család, barátok) akikről nehéz lenne bárkivel is beszélni, mert akiben megbízok, az ebbe a két csoportba tartozik. Mégsem, van egy kivétel, ő. Jó volt/lett volna a beszélgetés, mindössze egy témát kellett volna kerülni, ami összeköt, és elválaszt. De nem sikerült (ezért senki nem hibás ), vannak kérdések, amiket fel kell tenni, és vannak válaszok, amiket ki kell mondani. Kell, kell, mindent kell, és mégsem jó. Úgy érzem, a beszélgetés többi szálát folytatni kéne, ám ez az egy mindenkit csak elszomorít.

Ezután jött a csütörtök, amikor is egy jó nagyot sétáltam egy kedves, csíkos jóbartáttal. Szerintem ilyen bonyolult útvonalon A-ból B-be jutni már műveszet, de így legalább több időnk volt, ami megint csak kevésnek bizonyult szeritnem. Ebből az alkalomból szerintem áradt a vidámság, hülyéskedések, és szerintem sok volt a kedvesség is. Talán nem volt annyira komoly, mint az előző kettő, viszont a “boldogságszintemet” nagyon feltornázta. Egyébként a körülmények sem voltak talán alkalmasak nyugodt, lelkizős beszélgetésre, mert azért az utcán hazafelé baktatva más. A változatosság kedvéért errők a beszélgetésről is azt gondolom, h megismételendő, és esetleg a vasárnapi módszerrel folytatandó lenne. Külön jó érzés volt, amikor kaptam egy megelőlegezett házbainvitálást, amiben igazából már smi meglepő nincs, mégis jó érzés volt.

A tegnapi pedig egy az eddigiektől sokban eltérő diskurálás volt. A “partner” rokon, nem barát (bár ha a két halmaznak lehet metszete, akkor ő az, nem más), sokkal tapasztaltabb mindannyiunknál, és még helyszín is eltávolodott Gödöllőtől. A bónusz az volt, h még kedves kisemberekkel is találkoztam, azon kívül, h jót beszélgettem, meg talán kicsit segítettem is (mégha ennél sokkal jobban fel is tartottam vkit a főzésben). Maga az eszmecsere nem (csak) azokról a témákról volt, amikre én előzőleg gondoltam, de ez nem volt hátrány, az élet nagyobb és kisebb dolgait is ki kell tárgyalni. Különlegességként talán azokat a témákat említeném, amikor vagy a családot érintik – ebben a témában utánozhatatlan szakértő az illető a barátaim között-, vagy amihez több tapasztalat, és komolyság kellett, mint amivel mi rendelkezhetünk.  Összegző véleményem itt is az, h sok mindenről lehet még, sokat fosni a szót, de erre való a jövő.

Aprólékok

Most megpróbálok nem hosszan egy dologról szövegelni, helyette inkább leírok pár, egymástól független,  rövid történetet, egy késhegynyi helyzetjelentéssel fűszerezve.

Ma volt tesióra, ahol ismételten fölényesen nyertünk, a köszönhetően a “nagyszerű” védéseimnek. (ezekből egyébként nem volt sok szerencsénkre) Majd jött a fekete leves, a korlát: a támlázás az még csak-csak ment. A lengés is működött még, a halálfélelemtől eltekintve. De aztán jött a katasztrófa: az volt a feladat, h előre lendülésnél terpeszben érintsük a korlátot. Első próbálkozásnál kicsit mozdítottam kifelé a lábam, majd biztos ami biztos, visszahúztam. Aztán jött a második menet, ami előtt azt az instrukciót kaptam, h legyen nagyobb a terpesz. Megpróbáltam ennek eleget tenni, aminek az lett a vége h sikerült “elegánsan” leülni a korlátra, ez érdekes lehetett kívülről.

Más: időnként meglepnek emberek. Például nemrég az egyik takarítónőnek volt érdekes mondata. (erről az iskolában működő egyénről azt kell tudni, h nagyon nem szeretem, méghozzá az igénytelensége és a stílusa miatt) Idézem: “hééj Zoli, fel kők oltani a villanyt ottan”, ezután körülnézett, és így folytatta: “áhh ökély, már megván”. Nem biztos h minden szót úgy írtam, ahogy ő gondolta, de sajnos nem élek eme urias szóhasználattal. Arra szeretném külön felhívni a figyelmet, h ez a nagyszerű elme milyen brilliánsan ötvözte a modern, idegen szót (így tartva lépést a korral) és gyönyörű nyelvünk hagyományőrző ízességét, konkrétan nekem az “ökély” tetszett.

De azért én is alkottam ma egyet: épp nem túl elismerően beszélgettünk valakinek a kinézetéről, és szóbajött h mi van, ha más megközelítésből nézzük az egyént.  Ekkor hagyta el a számat az a gyönyörű mondat, h “ha az IQrúl van szó…”. Ezek után elhittem, h amit tavaly latinon tanultunk az igaz (“Si tacuisses, philosophus mansisses”)

Hirtelen ennyi gyorsan leírható, megfogalmazható lejegyezni való jutott eszembe.

Úszni tanít a víziszonyos

Érdekes élményben volt részem pár napja: olyan mesélt nekem a barátságról, és mutatott rá arra, h mit kéne tennem, ha tényleg szeretnék barátokat, aki legjobb tudomásom szerint nem nagyon hisz bennük.

De nem ez volt az egyetlen paradox dolog: előző este olvasgattam egy pólót (erről majd a következő post fog szólni), amin sokan úgy jellemeztek h “gentleman” ám pont ennek az ellenkezője derült ki. Egy utolsó tapló dolog papolni figyelemről, és hasonlókról, amíg vki nem hajlandó a legalapvetőbb dátumokra figyelni. Nem mondom, h nem tud figyelni/nem tudja megjegyezni, mert ez nem igaz, rengeteg mindent megjegyzek, egyszerűen csak lusta vagyok. Oda kéne ezekre figyelni, ha mást nem, felírni őket, és legalább annyit mondani egy csoki kíséretében, h boldog szülinapot , mutatván, h azért még érdekel h megélt eggyel több évet.

Már említettem a lustaságot, ez a másik dolog. Várom h a sült galamb a számba repüljön.  Nem kéne hagyni elsikkadni a találkozást azzal h “jó, majd egyszer” vagy h “”jó, majd megbeszéljük”. Előbbire  konkrét időpontot kéne kérni, és úgy intézni, h akkor összen is jöjjön. Utóbbi esetben meg nem kéne annyiban hagyni a dolgot (olyan kommunikációs csatornákon, ahol könnyen elsikkad vmi), hanem addig kéne menni, ilyen-olyan módon beszélni vele, amíg választ nem kapok.

Végül az utolsó döfés: nem fogadtam meg egy tanácsot sem. Nem mondtam h boldogat neked is,  nem mondtam, h mind1 mikor, csak találkozzunk, nem hívogattam, h mondjon már vmit. Igazából ennyi a tanulság, ennyit a hisztimről: előbb tenni kéne vmit, utána sírni.

Brianconban jártam, sok sípályát láttam

Szóval Puy St. Vincentben pályaszálláson lakunk, átsétálunk a parkolón, és már csúszhatunk is. Tegnap mégis beültünk a buszba 8 helyett fél kilenckor, és elindultunk kb 35-en a 90-ből,h 1 órát buszozzunk. A cél Briancon, és még négy település közös síterepének megvizsgálása.

A kirándulás számomra már jól indult, mert sikerült imbuszkulcsot szereznem az egyik buszostól, aki am is nagyon segítőkész. Majd villámgyorsan kipakoltunk, mivel egy síbuszmegállóban sikerült “leparkolni”. Összeszedtük magunkat, és nem sokkal később már a kabinban ültünk, mind az öten, az a “bácsi” aki elhívott minket ide, és egy másik magyar, és robogtunk is 1200 méterről, 2500 felé. Fent megnéztük a térképet, és rájöttünk, h oda kell figyelni, ha el ne tévedjünk a 250 kilométernyi sípályán, és h időban visszajussunk.

Kicsit együtt mászkáltunk, de aztán anyumék (anyum, pótapum, tesóm) mentek nyugis síelésre, én meg Sanyi bával (aki hívott minket) és Krisztivel (anyum barátnőjével, akit mi hívtunk) elmentünk kicsit tempósabban csúszkálni. Ez egy jó ötlet volt, ezt volt a nekem való sís társoság. A megszerzett szerszámmal sikerült beállítanom végre a cipőmet is, úgy h tudjak rendesen síelni (erről majd még írok).

Nap végére le is fáradtunk, bejártuk a 4 hegyből 1 kivételével az összeset, még úgy is, h kajáltunk egy nagyot, meg az elején fel voltunk tartva. Volt amin többször is lejöttünk, és azt kell mondjam nagyon jó volt, eszméletlen szép helyek, hegyek és pályák. Ide szívesen visszamegyek még sokszor, főleg h szerint kb 2 hét aktív síelés kell h minden pályát bejárjon az ember. Van itt fekete, piros, kék, zöld, minden, széles, keskeny, sík, katlalanos, stb.

Még mindig nem vagyok formában, sokat felejtettem két év alatt, de már kezdek feléledni, tegnap már voltak egész jó körök.

Első és második benyomások, vagy éppen lesiklások

Szóval mostmár itt leledzünk Franciaországban. Síeléséről lévén szó, szót ejthetek egy-két, jópár dologról.

Kezdjük mondjuk a szállással, úgy is azzal ismerkedtem meg először. Egyrészt ezek a franciák eszméletlen kis helyekre akarnak bezsúfolni 6 embert. Szerencse h csak 5en vagyunk, bár szerintem így is egy lyuk ez az apartman. Az egész egy helyiség kb, csak elhúzható, smi „ajtók” vannak, na én ezen belül is a  „nappali+étkező+konyhában” lakok. Annak pozitívuma, h mindenki rajtam jár át, nincs egy nyamvadt éjjeliszekrény sem. Éjszaka ha megy a mosogatógép, vagy ha hajnalban pótapum kimegy a teraszra bagózni, annak is én látom kárát.

Am azt még nem is mondtam, h anyum azért akart hatszemélyes szállást foglalni, négyünkre, végül ötünkre, mert azt ígérte a kedves utazási iroda vagy mi a szösz, h ehhez már 2 fürdőszoba jár, ami síelésnél, anyumnak már megért egy kis plusz költséget. Ezzel szemben egy pusztulás fürdő van, az is olyan kicsi, h az vmi csoda, egy pozitívuma, h a fürdőkád „danizuhanyzáskompatibilisebb” mint sok zuhanyzó, és én erre hárklis vagyok.

A kaja az jó, mivel anyumék főztétjét eszem. A ház személyzete messzemenőkig bunkó, és am a házak is idiótán vannak kialakítva. Az egy jó pont már, h a szaunákhoz egy kis hóban való séta árán lehet átjutni, rendes öltöző nincs, és persze a finn szauna ajtaja nem akar becsukódni. Az is egy csodás gesztus tőlük, h nem képesek fél órával korábban kinyitni a sítárolót, amikor 90 vendégük indul busszal kirándulni másik síterepre, ezért a folyosóra hordtuk fel a léceket.

A kajázóhelyeken fejlődés ha megérti amit angolul, és németül mondok nekik, nem h válaszolnának, azaz válaszolnak, de franciául. Ezért-azért már síboltokban is jártam, ott is jobb esetben azt a választ kapom, h egy kicsit beszélnek angolul, am abban merül ki, h nem fogják fel, h nem bakancsot akarok venni, hanem csak egy nyomvadék imbuszkulcsot.  Ezen kívül az is röhej szerintem, h 70 km pályához van egy rakat síbolt, és szerviz, de egyikben sem tudok venni egy csavarhúzót, vagy egy imbuszkulcs készletet (pl. biciklis boltokban is van mindig), egyetlen piros pont annak a két eladónak/szervizesnek jár, akik jófejségből megengedték h átállítsam a a bakimat ott.

A pályák szépek, nagyon, nagyrészt havasak. Van sok ülőlift, ami egy jó dolog, mivel rájöttem h „öreg vagyok én már ahhoz” h húzólifteken szaggassam a lábam. Természtesen sorbanállás, és igazából tömeg se nagyon van. Sikerült ma kifognunk pár nagyszerű pályát, de mostmár legalább tudjuk miért vannak ott kevesen… 😛 Egyébként nekem ezt még szoknom kell, h a pályák folyton keresztezik egymást, össze-vissza. Ez arrafelé ahol én eddig síeltem (Ausztria, Szlovákia) nem volt szokás. A síelést még nem élvezem annyira mint kéne, egyrészt sokat felejtettem két év alatt, másrészt most ráébredtem h szörnyű kondiban vagyok, kéne kicsit mozogni. De ezzel smi gond nem lenne, ám a bakancsom egyszerűen szörnyű, annyira fáj benne a bokám, mm az egyikben, h potyog a könnyem fél nap után, úgy nem élmény síelni.  Viszont mivel a bokám nem bírja sokáig, ezért még a térdemet nem sikerült lestrapálni, pedig az szokásom.

Lassan megérkezünk

Szintén E61es szülemény.

Már a hegyek között vagyunk, ez az én világom: sok hó, sok hegy, sok fenyő, és legfőképp egyre több sípálya *őrült mosoly*. Szép a táj, jó idő van, és már nincs messze a síelés!

Most megálltunk Brianconban bevásárolni, és “pihenni”, már megittam a forrócsokim, ami nagyon finom édes volt. Meglepő módon itt a kávézóban már valamennyire tudtak angolul, ami fejlődés.

Közben a bevásárlást is megejtettük, bár ez inkább kifosztás volt. Persze a busz indulásáról is késni fogunk, de segáz. A zsákmány elhelyezése is érdekes lesz, de csak megoldjuk. Azok alapján, amit anyáék összezsákmányoltak, még nem biztos, h nem fogok éhen halni.
Ezután jött még egy kis buszozgatás. Kb egy óra szerpentinezés után érkeztünk meg végül Puy St. Vincentbe.  Itt jegyezném meg, ha a hegyekben való kanyargást különösen szeretem, mivel ilyenkor még többet látok a tájból. Mint ahogy az előző bejegyzésemben említett esetben is, úgy most is örültem volna egy jó fényképezőnek, és egy kis szaktudásnak.

Még a másfél órás bevásárlás beiktatása után is (ami igazából 2 órára sikeredett), majdnem két órát vártunk, amíg átadták a szállást. A továbbiakról majd a következő postban.