Valahogy úgy néz ki a dolog a jelenben, h emlékszel, h már régóta meg szeretnél szerezni vmit (vagy össze szeretnél barátkozni/jönni vkivel, vagy bármi más), ehhez magadban hozzácsatolsz egy nagy boldogságot, amit majd a “siker” fog okozni. Aztán h, h nem, sikerül, eléred amire már rég vágytál, csak éppen elmarad az a fenomenális  öröm, sőt rosszabb esetben csalódsz is. Néha elég vmi külső hatás is, amitől egyszerre objektívebben nézed a dolgot, és rájössz, h a célodhoz csak kényszeresen kötötted a nagy boldogság lehetőségét.

És hogy mikor alakul ki ilyen? Szerintem itt két eset lehetséges: vagy a múltban egyszer tapasztaltam(vagy tudtam h) h a “siker” boldogsággal jár(na), csak közben megváltoztam én, vagy a körülmények, ám erről a vágyakozás nem vett tudomást. A második lehetőség h a “siker” soha nem okozott volna ilyen örömet, csak egy átlagos dolgot az idő, és az emlékek szépen lassan felnagyítottak, idealizáltak.

Úgy érzem ez kicsit zavaros lett, tehát leírnék pár példát:

1. Vegyük például egy gyermekkori élményt, játékot. Például egyszer régen amikor voltam a vadasparkban (azért a, mert nálam a vadaspark egyenlő a sóstóival),  mamám beültetett egy kis elektromos járgányba, amivel ott lehetett körözgetni, egy kis kiépített pályán. Nagyon tetszett, és elraktároztam magamban az élményt, h milyen állati nagy buli azzal “száguldozni”. Aztán elég sokáig nem is jártam arra, és amikor betévedtem, akkor sem kocsikáztam, ezért, azért. Majd pár év elteltével megint jött a lehetőség, nagy izgatottan huppanta(volna)  be a műanyag kaszniba, de itt kezdődtek a gondok, azóta megnőttem … Aztán csak elkezdtem körözgetni, de a nagy élmény elmaradt, egyszerűen smi extra nem volt abban, h séta tempóban mentem egy kör alkú, unalmas pályán. Egyszer régen volt egy jó élményem, amit egy dologhoz kötöttem (elektromos autózás), és ezt onnantól nem értékeltem felül, annak ellenére, h az autót, és a sebességet, amivel haladt, már rég kinőttem. Mégis évekig sóvárogtam azután, h mehessek autókázni.
2. Hasonló, de kicsit más példa, amikor évekig akartam egy gamepad-et a géphez, játszani. Nem próbáltam még, de gondoltam annyi ps-es, xbox-os nem tévedhet (na meg 1-2 órát én is játszottam ilyeneken). Itt nem a pozitív élmény volt a döntő, hanem az, h logikusan úgy gondoltam, nekem jó lesz, ha majd tudok játszani hatékonyabban a gépemen. Ez akkor reális elképzelés is volt. De megint úgy maradtam, nézegettem a gamepad-eket mindig a boltokban, mindig kértem is ajándékba, de vhogy elmaradt egy-két évig. Még mindig kellett, de mikor végül megkaptam már örültem előre, h milyen buli lesz, ilyet akarok már régóta. Majd mikor odaültem a géphez, akkor jöttem rá, h jéé, nekem erre nincs szükségem, hisz már nem is játszom a gépen.
3. Az előző példáktól viszont nagyban eltér ez. Régen nem nagyon voltak barátaim, mm olyan igazán jó barátok. Ennek sok minden lehet az oka, például talán az is, h ehhez meg kell érni, na mindegy, az egy másik téma. A lényeg, amiről írni akartam, az az, h oviban/alsóban nem igazán volt jó barátom, legalábbis most már így gondolom. De  mondanom kellett vmit az ilyen témájú kérdésekre, azért kiválasztottam az emlékeimből egy-két osztálytársat, pajtást, akik nem igazán voltak számomra különlegesek, csak vhogy rájuk esett a választás. Innentől pedig ha ilyen témájú kérdés volt, őket említettem, mint barátokat. Így elhitettem másokkal, és magammal is, h voltak jó barátaim, ők. Később, amikor pár év után újra találkoztam velük, ráébredtem, h nem voltak ők nagyban különbözőek az összes többi osztálytársamtól, nem voltak a barátaim, nem történt velünk smi különös közösen, csak beállítottam őket egy szerepbe.
4. Az előzőhöz nagyon hasonló példa, amikor vkit meg akarok jobban ismerni, beszélgetni vele. Ennek oka h szimpatikus embernek tűnik elsőre, vagy esetleg megtetszik egy lány. Aztán a megismerés/beszélgetés nem/nem jól sikerül, . Ám lassacskán bemesélem magamnak, h ő egy különleges ember/szép, okos, kedves lány, ezért akartam megismerni.  Ennek ellenére még mindig nem ismerem, de mégis fényezem magamban. Szépen lassan ő lesz a legérdekesebb ember/legszebb lány aki az emlékeimben él, és az minden vágyam, h megismerjem, beszélgessek vele/ “összejöjjek vele” (de utálom ezt a kifejezést is). Mindig róla beszélek, róla “álmodozom”. Aztán jön vmi, egy pofon, egy újabb találkozás, egy másik lány, vagy egyszerűen csak egy értelmesebb pillanat, és akkor ráébredek, h csak az idő szépítette meg a tényeket.

Ismerős a dolog, vagy csak én vagyok ilyen defektes? Vélemény? Egyébként úgy jött ez a téma, h gyanús h aktuális nálam egy pár a példák közül. Elnézést amiért kicsit hosszú lett a post …

Am nem örülök neki, mert nem szeretem a nyelvet, nem szeretek nyáriszünetben heti 5x órára járni ( a mostan 3 alkalom is több mint elég), és szerettem volna egy nyugis nyáriszünetet. Mert az elmúlt 5 évben minden nyáron ugrott kb egy hónap, külföldön tartózkodás miatt (nyarláson kivül). Tudom ez nagyon jól hangzik, de ha hozzáveszed  a készülődést, a kötelező programokat, és azt h mások sem ülnek 2,5 hónapot egyben a lakásukban, akkor rájöhetsz, h ez pl. erősen csökkenti azt az időt, amit barátaimmal tölthetnék. Szintúgy a pihenésre, unatkzosára, dolgokkal foglalatoskodásra szánható időt is rövidíti. Ez nem tetszik, van sok előnye, és utasítanám vissza mindig, de egy szünet jól esett volna, és Németországot szívesen kihagytaom volna.

Mi a véleményed az ilyen hosszadalmas, küldöldi nyári progikról (egy alkalommal/folyamatosan)? Pro és kontra szerinted?

Sportnap után morcizás, mégtöbb próbálkozás, de reménytelen. Na akkor jön a lendület, hogy vinyót ki, rackbe be, cuccost másik particióra pakol… Na igen itt jönnek a gondok … Apum ti. mindent kipakolt az új rezidenciára, minden szerszámot, egy kalapács, és egy drótkefe maradt itt kb. Még a saját rejtett kis csavarhúzóm is ott maradt múltkor, mikor rendszergazdaként szerepeltem az éjszaka közepéig. Ezután jött a barkács, tudjátok, sima műszerészcsavarhúzó(nem lehet rendesen megfogni)+kombinált fogó(amit véletlen elraktam)+bénázás –> racsnis csillagcsavarhúzó gépszereléshez. Na de ez nem erre való, nem volt túl müködőképes … Közben teló apumtól, hogy erre jár mindjárt Kati, nem megyünk? Mentem, összeszedtem a cuccost, vittem teljes szervízfelszerelést(monitor+bill+a gépem+CD, stb)

Vasárnap gépet szépkap … Hát ez érdekes kör volt, még azokkal a jó kis béta csavarhúzókkal is(állati jók, összehasonlíthatatlan a gagyi szarokkal, ilyen kell nekem, az asztallábra helyezett vinyómágnesekkel, hogy mágneses legyen a hegye mikor kell..), a gond ott volt, hogy vki random módon pakolta a gépbe a metrikus és lemezcsavarokat(megtanultam ezeket is felismerni), ezzel elért pl olyan dolgokat, hogy gajravágta a menetket a vinyómban. Egyéb érdekesség hogy idióta házamban a merevlemez úgy kiszerelhető, hogy ha többek között az ide kábelek egy részét, és az összes RAM modult kiszeded. Ez megvolt, mellékesen kiszaladtam a géppel a kompresszorhoz, és pár kiló port távolítottam el a gépből.

Ja és egy olyan dolgot is megejtettem, hogy megcseréltem a rackemet, és a DVD meghajtóimat, hogy külön IDE kábelre mehessenek az oktikai meghajtók, és a merevlemezek. Ezzel is volt egy két probléma, rövid IDE kábel, és lemezcsavar a rack keretben, ami nagy gányolást, és egy egyik oldalon nem igazán csavarozható keretet eredményezett.

Miután rakcbe raktam kedvenc adatkáim tárolóját, madj ezt apum gépébe helyeztem, és átmentettem a fontos dolgokat másik particióra, összeraktam a gépet, és nekiálltam (volna) a telepítésnek. Volt egy újabb buktató, (mint utólag rájöttünk) meglökhettük az alaplapon lévő gombelemet, és ezért egy olyan üzenetet kaptam bootoláskor, ami a CPU használhatatlanságára utalt. Ezt sikerült orvosolni, egy kis bios turkálással, stb. De ezután jött az igazi meglepetés. A gép müködött … Ezért nem is áltam neki sebtiben újrarakni. Hazahoztam, itt megint nem ment. Gondoltam egy érdekeset, és sorba lehúzogattam a külső eszközöket, így “kilogikáztam” hogy a HP psc 2210 es nevű nyomtató, vagy az ahhoz tartozó USB kábel nélkül minden jó

Tanulság: 3 napot szívtam egy nyomorult USB miatt. De nem baj, legalább hardwaresen tisztább a gép, és szünetben lesz egy lélekápolás is, ráfér már szegényre. Azt is elhatároztam, hogy ha egyszer új gép lesz, alaposan megválasztom a házat, és figyelek, ki mit, és hogyan
gányol bele.