Valahogy úgy néz ki a dolog a jelenben, h emlékszel, h már régóta meg szeretnél szerezni vmit (vagy össze szeretnél barátkozni/jönni vkivel, vagy bármi más), ehhez magadban hozzácsatolsz egy nagy boldogságot, amit majd a “siker” fog okozni. Aztán h, h nem, sikerül, eléred amire már rég vágytál, csak éppen elmarad az a fenomenális  öröm, sőt rosszabb esetben csalódsz is. Néha elég vmi külső hatás is, amitől egyszerre objektívebben nézed a dolgot, és rájössz, h a célodhoz csak kényszeresen kötötted a nagy boldogság lehetőségét.

És hogy mikor alakul ki ilyen? Szerintem itt két eset lehetséges: vagy a múltban egyszer tapasztaltam(vagy tudtam h) h a “siker” boldogsággal jár(na), csak közben megváltoztam én, vagy a körülmények, ám erről a vágyakozás nem vett tudomást. A második lehetőség h a “siker” soha nem okozott volna ilyen örömet, csak egy átlagos dolgot az idő, és az emlékek szépen lassan felnagyítottak, idealizáltak.

Úgy érzem ez kicsit zavaros lett, tehát leírnék pár példát:

1. Vegyük például egy gyermekkori élményt, játékot. Például egyszer régen amikor voltam a vadasparkban (azért a, mert nálam a vadaspark egyenlő a sóstóival),  mamám beültetett egy kis elektromos járgányba, amivel ott lehetett körözgetni, egy kis kiépített pályán. Nagyon tetszett, és elraktároztam magamban az élményt, h milyen állati nagy buli azzal “száguldozni”. Aztán elég sokáig nem is jártam arra, és amikor betévedtem, akkor sem kocsikáztam, ezért, azért. Majd pár év elteltével megint jött a lehetőség, nagy izgatottan huppanta(volna)  be a műanyag kaszniba, de itt kezdődtek a gondok, azóta megnőttem … Aztán csak elkezdtem körözgetni, de a nagy élmény elmaradt, egyszerűen smi extra nem volt abban, h séta tempóban mentem egy kör alkú, unalmas pályán. Egyszer régen volt egy jó élményem, amit egy dologhoz kötöttem (elektromos autózás), és ezt onnantól nem értékeltem felül, annak ellenére, h az autót, és a sebességet, amivel haladt, már rég kinőttem. Mégis évekig sóvárogtam azután, h mehessek autókázni.
2. Hasonló, de kicsit más példa, amikor évekig akartam egy gamepad-et a géphez, játszani. Nem próbáltam még, de gondoltam annyi ps-es, xbox-os nem tévedhet (na meg 1-2 órát én is játszottam ilyeneken). Itt nem a pozitív élmény volt a döntő, hanem az, h logikusan úgy gondoltam, nekem jó lesz, ha majd tudok játszani hatékonyabban a gépemen. Ez akkor reális elképzelés is volt. De megint úgy maradtam, nézegettem a gamepad-eket mindig a boltokban, mindig kértem is ajándékba, de vhogy elmaradt egy-két évig. Még mindig kellett, de mikor végül megkaptam már örültem előre, h milyen buli lesz, ilyet akarok már régóta. Majd mikor odaültem a géphez, akkor jöttem rá, h jéé, nekem erre nincs szükségem, hisz már nem is játszom a gépen.
3. Az előző példáktól viszont nagyban eltér ez. Régen nem nagyon voltak barátaim, mm olyan igazán jó barátok. Ennek sok minden lehet az oka, például talán az is, h ehhez meg kell érni, na mindegy, az egy másik téma. A lényeg, amiről írni akartam, az az, h oviban/alsóban nem igazán volt jó barátom, legalábbis most már így gondolom. De  mondanom kellett vmit az ilyen témájú kérdésekre, azért kiválasztottam az emlékeimből egy-két osztálytársat, pajtást, akik nem igazán voltak számomra különlegesek, csak vhogy rájuk esett a választás. Innentől pedig ha ilyen témájú kérdés volt, őket említettem, mint barátokat. Így elhitettem másokkal, és magammal is, h voltak jó barátaim, ők. Később, amikor pár év után újra találkoztam velük, ráébredtem, h nem voltak ők nagyban különbözőek az összes többi osztálytársamtól, nem voltak a barátaim, nem történt velünk smi különös közösen, csak beállítottam őket egy szerepbe.
4. Az előzőhöz nagyon hasonló példa, amikor vkit meg akarok jobban ismerni, beszélgetni vele. Ennek oka h szimpatikus embernek tűnik elsőre, vagy esetleg megtetszik egy lány. Aztán a megismerés/beszélgetés nem/nem jól sikerül, . Ám lassacskán bemesélem magamnak, h ő egy különleges ember/szép, okos, kedves lány, ezért akartam megismerni.  Ennek ellenére még mindig nem ismerem, de mégis fényezem magamban. Szépen lassan ő lesz a legérdekesebb ember/legszebb lány aki az emlékeimben él, és az minden vágyam, h megismerjem, beszélgessek vele/ “összejöjjek vele” (de utálom ezt a kifejezést is). Mindig róla beszélek, róla “álmodozom”. Aztán jön vmi, egy pofon, egy újabb találkozás, egy másik lány, vagy egyszerűen csak egy értelmesebb pillanat, és akkor ráébredek, h csak az idő szépítette meg a tényeket.

Ismerős a dolog, vagy csak én vagyok ilyen defektes? Vélemény? Egyébként úgy jött ez a téma, h gyanús h aktuális nálam egy pár a példák közül. Elnézést amiért kicsit hosszú lett a post …

Mai témám, amihez az ihletet egy “nem létező” beszélgetés adta, az a helyzet, amikor a címben szereplő mondat gyakran elhangzik. Nevezetesen ha az ember valamilyen ajándékot kap, külösen ha az anyagilag se elhanyagolható, bár nem is az értéke a lényeg.

Sokszor megy a szabadkozás, hogy ezt nem kellett volna, ezt nem érdemli meg, ezt ő nem igényli. De ez több ok miatt is hülyeség. Helyből a megközelítés is rossz, általában egy barát nem azért kap ajándékot, mert szüksége van rá, hanem mert a másik szívesen adja.

És hogy miért is adja? Ez a következő kifogás, hogy nem érdemli meg, nem tett érte smit, ő nem adott smit a másiknak. Attól valaki csak beszélgetett vkivel, vagy ha már barátságról van szó, mondjuk úgy, h attól h vki csak a barátságát adta, attól még hozhatott a másiknak anyagi hasznot (is). Tudom, ez nagyon rideg, és idióta megközelítés, de végiggondolva igaz is lehet. Ha az ember feldúltan, idegesen, vagy egyszerűen csak rossz passzban megy suliba/dolgozni, azon sok múlhat, és összességében kihat a munkájára, tehát a keresetére is. Tudom szörnyű következtetések, de szerint nem nagyon túlzóak. Ám ha ez igaz, akkor az, hogy az ember a barátját, ismerősét meghallgatja, megnyugtatja, beszélget vele, igen is sokat jelenthet ilyen téren is.

Egy következő kisarkított példát előhozó téma: Én nem adtam neki smit. De nemhogy a barátságokban, általában az ismerősök között kell egyfajta nagyvonalúság, ha az ember sikeres akar lenni, vagy ha simán emberi akkor is. Egyébiránt meg nem is számolgat egy normális ember sem ilyet, ha igen, ott már gond van, valahol nyak fölött. De még arra is tudok egy indokot, h a kapzsi miért tesz ilyet: egy régi bölcsesség szerint, mindenképp visszakapja, vagy személyesen attól, akinek adott, vagy egyszerűen az élettől.

“Hirtelen” ennyit tudtam leírni, tuti kihagytam valamit szokás szerint, de mint már mondtam, majd még leírom. Te mit gondolsz erről?

Van még vmi ötletetek a bloghoz?

Am nem örülök neki, mert nem szeretem a nyelvet, nem szeretek nyáriszünetben heti 5x órára járni ( a mostan 3 alkalom is több mint elég), és szerettem volna egy nyugis nyáriszünetet. Mert az elmúlt 5 évben minden nyáron ugrott kb egy hónap, külföldön tartózkodás miatt (nyarláson kivül). Tudom ez nagyon jól hangzik, de ha hozzáveszed  a készülődést, a kötelező programokat, és azt h mások sem ülnek 2,5 hónapot egyben a lakásukban, akkor rájöhetsz, h ez pl. erősen csökkenti azt az időt, amit barátaimmal tölthetnék. Szintúgy a pihenésre, unatkzosára, dolgokkal foglalatoskodásra szánható időt is rövidíti. Ez nem tetszik, van sok előnye, és utasítanám vissza mindig, de egy szünet jól esett volna, és Németországot szívesen kihagytaom volna.

Mi a véleményed az ilyen hosszadalmas, küldöldi nyári progikról (egy alkalommal/folyamatosan)? Pro és kontra szerinted?

Ez a személy és így az illat is, jó ideig nagyon kedves volt nekem, most ez csak annyiban változott, hogy most már rossz emlékek is előjönnek. A vicc az hogy ott sem volt. Még a közelben sem. Először zavart, mert
elvonta a figyelmem, és mert rossz emlékeket idézett. Aztán pedig már kerestem, hiányzott az illat, mert még mindig édes volt nekem.

Ezen a dolgom elgondolkodtam, hogy miért van ez a szokásom, hogy illatok emberekhez kötök. De ilyen van, minden embernek megvan a saját illata (rosszabb esetben szaga:P), ami egyéni, és az egy házban lakók összeadják a ház illatát is, amit egy idő után egyre jobban felismerem. Végül már annyira hogy előbb azt érzem hogy a közelben van valaki, utána látom meg. Számomra ez hülye szokás, mert olyan kb mint az állatoknál(am okosabbak ők mint mi, de mind1), hogy szagról próbálok vkit megismerni.  Viszont néha hasznos is tud lenni.  De zavaró is, ha nem akarok valakit észrevenni, de így nem megy.

Nektek mi erről a véleményetek? Nálatok is vannak ilyen kapcsolások?