A helyzet az, h mostanság elég sűrűn történnek egymás után a dolgok körülöttem, a gond az, h nem mindig pozitív irányba változnak, így a kedvemnek nem tesznek jót. Ez megy nappal, éjszaka meg jöhet az alvás, és az álmok.

Nekem az a megoldás tetszene, ha pihenés közben vmi tökéletes élet jutna eszembe, úgy mint a filmekben: a sok szarság egy pillanat alatt mind óriási szerencsévé változik. Tudjátok mint a hercegnő, megcsókolja a békát, megkapja  a herceget, és a paradicsomba csöppen, ez a csók nekem per pill lehetett volna az elalvás.

De ehelyett a másik mozis változatot gyakorlom, amikor nem egyszerűen bénázik vki , és szakad rá az ég, hanem óriási, életszerűtlen túlzásokkal.  Ismerős filmekből biztosan, amikor vki nem egyszerűen elesik, hanem legurul a hegyről, minden végtagját eltöri, fél szemét kiszúrja, és még a kocsija is utánazuhan, majd felrobban.

Egy éjszaka sikerült 3 történetet megálmodni, mind után felébredni, és emlékezni rá. Nem is kicsit, nagyon: olyan tisztán emlékeztem rájuk amikor felriadtam (na jó, ezt túlzás, nem az a rémálmos, zihálva felülős pillanat volt), h időpontok, és helyszínek egyeztetésével kellett magamat meggyőznöm néhány perc alatt, h tuti nem történt meg az elképzelt eseménysor.

Eddig egy véleményt hallgattam meg a témában, aszerint túl sokat agyalok azon, ami nem tetszik most, és ezért szedem elő még álmomban is. Nem tudom h igaz-e, mindenesetre nem tetszik, és jó lenne felhagyni vele, mert nem hasznos. Jah és még vmi: ijesztő, h ha bizonyos témákban úgy megváltozik a véleményed, h ha kisarkítva álmodsz róla, elhiszed h megtörténik, amíg időben be nem lövöd. Mivel nem sárkányokról, és gonosz démonokról, hanem hétköznapi dolgokról van szó, ez ijesztő, mert ha nem fordult volna feje tetejére a világ, akkor tudnám az eseményről is, h lehetetlen.

Vagyis az túlzás h észrevettem… vártam a buszra és csak nem jött, ezután vettem észre, h kicserélték a menetrend táblában a papírt. Tény h nem szokásom gyakran nézegetni, nem is lenne miért, mindiig egyforna, és már kb tudom kívülről, ha mégsem, ott van a telómban.

Persze én is hibás vagyok, mert nem figyeltem, de szerintem az azért elgondolkoztató, h az előző menetrendnél is régebbi “új” szabályozás, amit azóta se tart be senki sem, még mindig piros feliratos táblán van kint, erre a változásra viszont sehol se akaródzott felhívni a figyelmet.

De nem is az előbb leírt események miatt kezdtem el írni a postot, hanem azért, mert úgy néz ki, egy utasnak jobb érzéke van az utastájékoztatáshoz kiragasztott jól látható helyre, egy a többi táblától jól elkülönülő A/4-es lapot. Ezen arról írt, h a fent leírt menetrend módosítás (vagyis inkább csak nyírbálás) ellehetetleníti az életét azoknak, akik sokat kénytelene ezt a vonalat használni (ami szerintem csöppet túlzás, de tényleg nem esik jól). Ezt a lapot elsőre észreveszi mindenki aki a kocsiállás közelébe keveredik, hallottam h körülöttem többen erről cseréltek eszmét. Szerintem vicces, h ennyire ne volt képes a Volán (szokás szerint).

Az már csak a ráadás, h h, h nem, a “panaszlevélen” ki van emelve az önkormányzati képviselőnk, és a polgink telefonszáma, plusz az a tény, h így, a helyhatószági választásoknak (is) a közeledtével, egyre több embernek kéne figyelmeztetni őket, h ne úgy védjék az érdekeinket, h aláírják a járatcsökkentésről szóló határozatot, ahogy azt most tették. Arra is kitér, h ha erre most, bő fél évvel a válaztások előtt képesek, akkor újraválasztásuk után jutalmul tervezhetik az egész járat megszűntetését.

Végszoként a saját véleményem:  egyenlőre nem érzem halálosnak a járatcsökkentést, eddig sem volt sok, hozzászoktam a várakozáshoz, és egyébként is reménykedek, h egyre kevesebbet fog érdekelni a buszmenetrend lassanként. Azt viszont már régen sem szerettem, h van a városban sacc 20-25km részben egymást fedő buszvonal, nem épp sűrű menetrenddel (hétvégén pl van 3 órás szünet az z,n járatomon napközben), egy jegy mégis a megközelíti a BKVst árban, egy diákbérlet meg valamivel kevesebb mint feleannyiba kerül, az összvonalas pesti bérlet. A hab a tortán, h még így sem használhatom egész Gödöllőn, mivel bizonyos irányokba a városon belül is csak helyközi járattal tudnék menni, amire viszonr külön jegy kell ( bár ez olcsóbb pl Veresig mint egy helyi jegy…)

A gyakorlati rész abból állt, h a csapat fele, roppant mini bringákon, roppan szutyok bukósisakokban (amin többek kb a bejáratot nem találták) kellett egy rettentően életszerűtlen akadálypályát teljesíteni. Ez persze kb senkinek nem sikerült. A következő napirendi pont az volt, h beültünk egy Swiftbe, egy autóklubos pacák mellé, aki hátratolatott, aztán full gázzal megindul egy “bábú” (felállított PVC cső ) felé. A feladat abból állt, h az ő dudálására kellett megnyomni a lábunknál lévő fékpedált és ezzel a céljuk az volt. h szemléltessék ,milyen hosszú a fékút. De ez a megoldás így rém unalmas, és ésszerűtlen volt szerintem. Az úgy szemléletes lett volna, ha akkor fékezünk, amikor akarunk, és így rádöbbenünk milyen későn jut ez eszünkbe. Ez a megoldás csak arra volt jó, h megtapasztaltuk, ha  ahapek tudja h mikor kell kiadni a parancsot a fékezésre, ahhoz h elüsd azt a valamit (ami am se formájában, se tömegében nem hasonlított egy emberre, és ezért szerintem nem is volt igazán hiteles, amekkorákat szállt)

Egy beiktatott jópofizás (vmi sajtótájékoztató-féleség) után jött az elméleti rész. Itt az “oktató” már kicsit szellemesebb volt (talán túlzottan is), de az tuti h nagyjából meggyőzött h nem csak az égbe szövegel. Mesélt saját, és +hozzá közel álló” baleseteket, és volt egy két tényleg humoros beszólása, bár az önfegyelmével akadtak gondok, amikor nekünk pattogott a rossz szervezés miatt.

Itt az idő nagy része videónézéssel telt, amiknek a tartalma igaz nem volt hülyeség, de engem nem is nagyon fogott meg. Voltak balesetek rossz minőségű felvételen, biciklis propagandafilm, egy töréstesztbábú (és egyben a biztonságtechnika) története és a közlekedésbiztonságról szóló tanácsok. Egyes jeleneteken is jót kötözködtünk, pl azon h egy hobbiból bicikliző egyénnél (vagy bárki másnál) mikor van pót biciklikerék. De a tartalom semmi volt a kivitelezéshez képest. Látszott h az Autóklub úszik a pénzben mivel komoly keverőpult, és 2 db, összesen egy kisebb bulit behangosító hangfal volt a videók elbeszélésének átadására. H a nyilvánvaló pazarláson kívül még más is zavarjon, ezek természetesen agyig fel voltak tekerve, h szakadjon a dobhártya a sistergésbe + úgy dübörgött a a basszus(ban a recsegés) mint egy ágyú.

Jah és majd elfelejtettem, nagy örömünkre, kaptunk McDonalds logós láthatósági mellényt, vagy mi a szöszt.

Ma volt tesióra, ahol ismételten fölényesen nyertünk, a köszönhetően a “nagyszerű” védéseimnek. (ezekből egyébként nem volt sok szerencsénkre) Majd jött a fekete leves, a korlát: a támlázás az még csak-csak ment. A lengés is működött még, a halálfélelemtől eltekintve. De aztán jött a katasztrófa: az volt a feladat, h előre lendülésnél terpeszben érintsük a korlátot. Első próbálkozásnál kicsit mozdítottam kifelé a lábam, majd biztos ami biztos, visszahúztam. Aztán jött a második menet, ami előtt azt az instrukciót kaptam, h legyen nagyobb a terpesz. Megpróbáltam ennek eleget tenni, aminek az lett a vége h sikerült “elegánsan” leülni a korlátra, ez érdekes lehetett kívülről.

Más: időnként meglepnek emberek. Például nemrég az egyik takarítónőnek volt érdekes mondata. (erről az iskolában működő egyénről azt kell tudni, h nagyon nem szeretem, méghozzá az igénytelensége és a stílusa miatt) Idézem: “hééj Zoli, fel kők oltani a villanyt ottan”, ezután körülnézett, és így folytatta: “áhh ökély, már megván”. Nem biztos h minden szót úgy írtam, ahogy ő gondolta, de sajnos nem élek eme urias szóhasználattal. Arra szeretném külön felhívni a figyelmet, h ez a nagyszerű elme milyen brilliánsan ötvözte a modern, idegen szót (így tartva lépést a korral) és gyönyörű nyelvünk hagyományőrző ízességét, konkrétan nekem az “ökély” tetszett.

De azért én is alkottam ma egyet: épp nem túl elismerően beszélgettünk valakinek a kinézetéről, és szóbajött h mi van, ha más megközelítésből nézzük az egyént.  Ekkor hagyta el a számat az a gyönyörű mondat, h “ha az IQrúl van szó…”. Ezek után elhittem, h amit tavaly latinon tanultunk az igaz (“Si tacuisses, philosophus mansisses”)

Hirtelen ennyi gyorsan leírható, megfogalmazható lejegyezni való jutott eszembe.

A kirándulás számomra már jól indult, mert sikerült imbuszkulcsot szereznem az egyik buszostól, aki am is nagyon segítőkész. Majd villámgyorsan kipakoltunk, mivel egy síbuszmegállóban sikerült “leparkolni”. Összeszedtük magunkat, és nem sokkal később már a kabinban ültünk, mind az öten, az a “bácsi” aki elhívott minket ide, és egy másik magyar, és robogtunk is 1200 méterről, 2500 felé. Fent megnéztük a térképet, és rájöttünk, h oda kell figyelni, ha el ne tévedjünk a 250 kilométernyi sípályán, és h időban visszajussunk.

Kicsit együtt mászkáltunk, de aztán anyumék (anyum, pótapum, tesóm) mentek nyugis síelésre, én meg Sanyi bával (aki hívott minket) és Krisztivel (anyum barátnőjével, akit mi hívtunk) elmentünk kicsit tempósabban csúszkálni. Ez egy jó ötlet volt, ezt volt a nekem való sís társoság. A megszerzett szerszámmal sikerült beállítanom végre a cipőmet is, úgy h tudjak rendesen síelni (erről majd még írok).

Nap végére le is fáradtunk, bejártuk a 4 hegyből 1 kivételével az összeset, még úgy is, h kajáltunk egy nagyot, meg az elején fel voltunk tartva. Volt amin többször is lejöttünk, és azt kell mondjam nagyon jó volt, eszméletlen szép helyek, hegyek és pályák. Ide szívesen visszamegyek még sokszor, főleg h szerint kb 2 hét aktív síelés kell h minden pályát bejárjon az ember. Van itt fekete, piros, kék, zöld, minden, széles, keskeny, sík, katlalanos, stb.

Még mindig nem vagyok formában, sokat felejtettem két év alatt, de már kezdek feléledni, tegnap már voltak egész jó körök.

Kezdjük mondjuk a szállással, úgy is azzal ismerkedtem meg először. Egyrészt ezek a franciák eszméletlen kis helyekre akarnak bezsúfolni 6 embert. Szerencse h csak 5en vagyunk, bár szerintem így is egy lyuk ez az apartman. Az egész egy helyiség kb, csak elhúzható, smi „ajtók” vannak, na én ezen belül is a  „nappali+étkező+konyhában” lakok. Annak pozitívuma, h mindenki rajtam jár át, nincs egy nyamvadt éjjeliszekrény sem. Éjszaka ha megy a mosogatógép, vagy ha hajnalban pótapum kimegy a teraszra bagózni, annak is én látom kárát.

Am azt még nem is mondtam, h anyum azért akart hatszemélyes szállást foglalni, négyünkre, végül ötünkre, mert azt ígérte a kedves utazási iroda vagy mi a szösz, h ehhez már 2 fürdőszoba jár, ami síelésnél, anyumnak már megért egy kis plusz költséget. Ezzel szemben egy pusztulás fürdő van, az is olyan kicsi, h az vmi csoda, egy pozitívuma, h a fürdőkád „danizuhanyzáskompatibilisebb” mint sok zuhanyzó, és én erre hárklis vagyok.

A kaja az jó, mivel anyumék főztétjét eszem. A ház személyzete messzemenőkig bunkó, és am a házak is idiótán vannak kialakítva. Az egy jó pont már, h a szaunákhoz egy kis hóban való séta árán lehet átjutni, rendes öltöző nincs, és persze a finn szauna ajtaja nem akar becsukódni. Az is egy csodás gesztus tőlük, h nem képesek fél órával korábban kinyitni a sítárolót, amikor 90 vendégük indul busszal kirándulni másik síterepre, ezért a folyosóra hordtuk fel a léceket.

A kajázóhelyeken fejlődés ha megérti amit angolul, és németül mondok nekik, nem h válaszolnának, azaz válaszolnak, de franciául. Ezért-azért már síboltokban is jártam, ott is jobb esetben azt a választ kapom, h egy kicsit beszélnek angolul, am abban merül ki, h nem fogják fel, h nem bakancsot akarok venni, hanem csak egy nyomvadék imbuszkulcsot.  Ezen kívül az is röhej szerintem, h 70 km pályához van egy rakat síbolt, és szerviz, de egyikben sem tudok venni egy csavarhúzót, vagy egy imbuszkulcs készletet (pl. biciklis boltokban is van mindig), egyetlen piros pont annak a két eladónak/szervizesnek jár, akik jófejségből megengedték h átállítsam a a bakimat ott.

A pályák szépek, nagyon, nagyrészt havasak. Van sok ülőlift, ami egy jó dolog, mivel rájöttem h „öreg vagyok én már ahhoz” h húzólifteken szaggassam a lábam. Természtesen sorbanállás, és igazából tömeg se nagyon van. Sikerült ma kifognunk pár nagyszerű pályát, de mostmár legalább tudjuk miért vannak ott kevesen… Egyébként nekem ezt még szoknom kell, h a pályák folyton keresztezik egymást, össze-vissza. Ez arrafelé ahol én eddig síeltem (Ausztria, Szlovákia) nem volt szokás. A síelést még nem élvezem annyira mint kéne, egyrészt sokat felejtettem két év alatt, másrészt most ráébredtem h szörnyű kondiban vagyok, kéne kicsit mozogni. De ezzel smi gond nem lenne, ám a bakancsom egyszerűen szörnyű, annyira fáj benne a bokám, mm az egyikben, h potyog a könnyem fél nap után, úgy nem élmény síelni.  Viszont mivel a bokám nem bírja sokáig, ezért még a térdemet nem sikerült lestrapálni, pedig az szokásom.

Már a hegyek között vagyunk, ez az én világom: sok hó, sok hegy, sok fenyő, és legfőképp egyre több sípálya *őrült mosoly*. Szép a táj, jó idő van, és már nincs messze a síelés!

Most megálltunk Brianconban bevásárolni, és “pihenni”, már megittam a forrócsokim, ami nagyon finom édes volt. Meglepő módon itt a kávézóban már valamennyire tudtak angolul, ami fejlődés.

Közben a bevásárlást is megejtettük, bár ez inkább kifosztás volt. Persze a busz indulásáról is késni fogunk, de segáz. A zsákmány elhelyezése is érdekes lesz, de csak megoldjuk. Azok alapján, amit anyáék összezsákmányoltak, még nem biztos, h nem fogok éhen halni.
Ezután jött még egy kis buszozgatás. Kb egy óra szerpentinezés után érkeztünk meg végül Puy St. Vincentbe.  Itt jegyezném meg, ha a hegyekben való kanyargást különösen szeretem, mivel ilyenkor még többet látok a tájból. Mint ahogy az előző bejegyzésemben említett esetben is, úgy most is örültem volna egy jó fényképezőnek, és egy kis szaktudásnak.

Még a másfél órás bevásárlás beiktatása után is (ami igazából 2 órára sikeredett), majdnem két órát vártunk, amíg átadták a szállást. A továbbiakról majd a következő postban.

Bár nagynak se igazán nagy, csak Franciaországig megyünk. A buszon töltött idő viszont így is jelentős, most elvileg a felénél járunk, pedig már 11 órája ülünk itt. Egyébként éppen Olaszországon robogunk keresztül. Kezdem már unni, pedig egész sokat, vagy 3-4 órát aludtam.

Eddig kétszer álltunk meg, de ez is sok volt. Nem-nem a lábamat nyújtogattam volna többet, ám ezekben a pihenőkben most nagyot csalódtam. Eddig szerettem az ilyen helyeket, de ez a két hely elég trágya volt.

Ellenben mikor kinéztem az ablakon, egy-két táj nagyon megtetszett. Egyrészt újabban érdekelni kezdett a Dunántúl, talán mert ismeretlen(ebb), mint a “Dunán inneni rész”. Majd jöttek a szlovén és olasz részek, ahol szintén voltak szép területek. Szép lapos részek, dombocskák, és jó nagy hegyek. Éjszaka, a ködös félhomályban egyszer-kétszer nagyon sajnáltam, h nem tudok jól fényképezni, és h am sincs rá lehetőségem. Nekem nagyon tetsző képeket lehetne ott lőni sztem.

Kezdjük például a megnevezésekkel, mivel tegnap 3 érdekes nevet is kaptam: Először is, amikor a Decathlonban vásárolgattunk, és vhol nem fértem el egy kislánytól, apucija úgy hívta arrébb, h “xyka, gyere ide, engedd el a bácsit”. Az utolsó szó kicsit meglepett, tekintve h mennyi idős vagyok. Pár órával később amikor megérkeztem keresztanyumékhoz, a kis uncsitesóm azzal a felkiáltással mozog felém, h “apaa”, bár ő legalább nagyon gyorsan rájött h tévedett. De este még egyszer adott egy jó nevet nekem, amikor közölte, h ő, és az apukája shrekek, arra a kérdésre pedig, h akkor én ki vagyok, azt válaszolta h szamár.

Egy másik érdekesség ahhoz kapcsolódott, amiért keresztanyumékhoz mentem. A feladat az volt, h bővítsem a gépet 1 GB RAM-mal, és ki kellett cserélni a videokártya hűtését is, mivel olyan hangja volt mint egy tanknak. A memória behelyezésével nem volt gond, még a foglalatokon se kellett filóznom, mivel a kettőből egyben már laktak, szóval kizárásos alapon csak egy hely maradt.

A ventilátor csere már nem volt ilyen egyszerű. Amikor vettem az alkatrészeket, nagyon ajánlgatták- meghallva h milyen régi a kártya- azt h vegyek egy táphűtőt, és azt drótozzam fel, de én kitartottam az eredeti hűtő mellett, mivel olyanoknak csináltam, akik nem szednék szét a gépet, ha véletlenül leesne.  De hiába az oda való alkatrész, hiába a felirat a dobozán, h kompatibilis, végül mégsem ment minden ilyen egyszerűen.

Az egész hűtő valamivel nagyobb átmérőjű volt, mint a gyári, és hiába kerültek jó helyre a rögzitő pöckök, ha egy jumper miatt nem tudtom oda helyezni a ventilátort. Mivel csak pár milliméterrel volt több a kelleténél, és mert nem akartam félkészen otthagyni a cuccot, elkezdtünk vmi alternatív megoldást kifundálni.

Jött az ötlet, h hajlítsuk arrébb a jumpert, de mivel elég gyengusz, és nem tudtam a funkcióját, inkább nem próbálkoztam. B terv az volt, h csak egy műanyag pöcökkel rögzítsük a hűtőt, kettő helyett, de ezt megint elvetettem, épp azért, ami miatt a táphűtőt is. Végül jött a mentőötlet, reszeljünk le a rézből a hűtőn, az a fél centi nem oszt, nem szoroz. Elő is került a vasreszelő, és kicsit ügyetlenkedve, de eltávolítottam z útban lévő részt.

Mesi még egy apró trükköt bevetett a hővezető paszta szétkenésénél, az átlátszó gyógyszeres/tápszeres kanalat. Annyira jó technika, h kértem is belőle egyet, hátha jó lehet még, ezenkivül, innentől reszelőt is hordok magamnál PC-t szerelni, ahogy virágkötöző drót is mindig van nálam, mentettem már vele gépet, ami azóta is megy (2 év kb).

Ennek első jele volt, hogy angolon, és németen pénteken elkezdtünk énekelgetni. Azt kell mondjam tetszett, szeretem ezeket a hülye karácsonyi dalokat. Angolul az “On the first day of  chritmas…” és a “Rudolph the red-nosed reindeer…” kezdetű dalokat énekeltük, már hagyományosan. Németül pedig az Ó szép fenyő volt soron. Itt megjegyezném h rendkívüli módon irritál a német nyelv, nagyon nem szeretem, de erre az énekre azt kell mondjam, nagyon jól hangzik németül, meglepő.

Ezután jött a szombat, ezt a napot már mindenki úgy könyvelte el, h smi hasznosat nem fogunk tenni. Igazunk lett. Kezdtünk fizikaórával, ahol mindenki megijedt amikor lapokat kellett elővenni, és csoportokba lettünk osztva (mint röpi íratásnál), kezdődött a hőbörgés is, de végül közölte Jánossy tanárúr, h csak évértékelést vár tőlünk, majd ő is hasonlót adott elő szóban.

Majd kémiaóra helyett megejtettük az ajándékozást.  Általánosságban egész jó volt szerintem, láttam egy két vicces, ötletes ajándékot, és sok csokit. Hogy konkrét dolgokról is szóljak: először inkább arról írok, én mit adtam, h kevésbé tűnjek egoistának.

Olyan osztálytársak húztam, akivel csak év eleje óta járok egy osztályba, nem nagyon ismerem, kevés a “közös élmény” (egy-két köszönés összesen). Titkosszolgálati eszközöket bevetve (mégis csak van előnye annak h jóban vannak az anyukák), szereztem szerzett anyu ötleteket, és be is gyűjtött egy kis csokit+ egy adag “trutymákot” (itt szabad fordításban körömlakk, meg nemtudommilyen festék, meg stb-t jelent). Elfelejtettem megkérdezni, hogy hogy tetszett neki, mert meglepett azzal, ahogy fogadta az ajándékot, pozitívan.

Hogy az önzőbb részéről is szóljak a “ceremóniának”, elmondom, h én pedig egy jó nagy teásbögrét kaptam, ami nagyon talált. Igaz itt sem teljesen tiszta volt a játék, mivel informátorokat használt az illető, de nagyon jól tette, mert így olyan dolgot kaptam, aminek örültem, és használni is fogom jó sokat. Azt kell mondjam a két legjobb osztálykarácsonyos ajándékom között volt.

Majd jött egy szabad foglalkozással telt föcióra, amin elbeszélgettem pár emberrel egy-két aktuális témáról, jó volt, a vélemények meglepő mértékben egyeztek.

Német az énekelgetéssel, és egyébb karácsonyhoz kapcsolódó dolgokkal telt, itt jegyezném meg, h ritka idióta dolog volt beleröhögni, és elbarmolni egy jó pillanatot. Konkrétan arra gondolok, amikor egy tanár, aki heti 5 nap tanít, kissé “meghatódva” kellemes ünnepeket kívánna, egy nagyon szép módon.

Egy nagyjából eseménytelen matekóra után kivonultunk és beszélgettünk tovább. Csíkos barátommal megegyeztem h együtt indulunk majd haza, csak elintéz vmit, de végül ez elmaradt. Amíg vártam, beszélgettem, és amikor elindult a banda pizzázni, végül én is velük tartottam. Jót ettem, és jót beszélgettem ott, bár voltak zavaró tényezők, amit soha nem szeretek az ilyen osztályos kajázásokban, de ehhez majd egy másik post kell. Külön sikerként könyveltem el, h azt a nagy mennyiségű kajacsekket is sikerült ellőnöm, ami még nálam maradt, abból az adagból, ami idén lejár.

Ezek után már csak visszatértünk a suliba, és kis beszélgetés után, távoztunk haza. Úgy érzem ezzel kezdődött a karácsony ünnepelgetésem, remélem még ennél is jobban folytatódik.