Igazából akkor sem hazudnék nagyot, ha azt mondanám, 2010-ről ugyanazt írhatnám le mint 2009-ről. Nagyjából azt érzem, amit kicsit több mint egy éve éreztem a mögöttem álló évről. Most mégis kicsit hosszabb lére eresztem a dolgot, és leírok ezt-azt .

Mi történt: Legutóbb azt mondtam, hogy se jelentőset nem értem el, se rosszat nem tettem. Ez alkalommal másként történt, vagy csak másként látom.

Többféle “tudásomat” ismerték el papírokkal, amik az eddigi életem szempontjából jelentősnek tekinthetőek, és végülis jól esett, h ezeket letudtam, így nevezhetem őket nagy eredménynek. Viszont mégsem igazi a dolog, mivel 2-t alapvetésnek érzek, mm azt gondolom, nem eredmény, h megszereztem őket, alapvető, kötelesség, nem kellett hozzá igazi küzdelem. A harmadikról pedig az a véleményem, h igaz megvan a cetli, és időt is töltöttem azzal, h megszerezzem, küzdelmes volt, mégsem érzem, h a tudást is megkaptam hozzá, az még csak most jön.

Rosszat is tettem, sok mindent nagyon másként csinálnék, leginkább az emberekkel bánnék máshogy, mivel nagyon nagy hibának érzem, h több embertől eltávolodtam. Ezen mindenképp változtatni kéne, mivel nem állapot ami most van, ám a múlt az már múlt, kőbe vésett. Vannak félre siklott vájatok, amiket még el lehet tüntetni csiszolással, ám attól tartok, vannak amik már túl mélyek. Mindenesetre biztató, h még nem múlt el 48 óra sem az idei 8760-ból, és a két legsekélyebbet már sikerült is talán eltüntetni a maguk szikláiról némi polírozással.

Van persze sok olyan is, amiről még mindig tudom, h ugyanúgy nem tökéletes, ahogy egy éve sem volt az, de most is csak azt tudom rá mondani, amit akkor, ez van, ilyen vagyok, és ilyen az élet, és egyik sem fog változni.

Fogadalmak: Ilyenekről nem írtam tavaly, mivel akkor sem voltak, és most sem, tervek vannak, amiknek a megvalósítására törekszem, és ennyi, az ezekre, és másokra való fogadkozást komolytalannak tartom. A tervek nem részletezném, de mivel hasonló volt az óév, ezért hasonlóak ezek is a tavalyiakhoz, annyi különbséggel, h most már még fontosabbnak tartom őket, mivel eddig nem jöttek össze, és láttam, h változások nélkül minden csak romlik. Tömören összefoglalva: hasznosat tenni, összeszedni magamat több viszonylatban, élvezni az életet, pihenni, előkészíteni azt, h később (is) nyugodt lehessek.

Blog: Ha már itt írok, erről is ejtek néhány szót: múltkor tervezgettem, h most aztán megváltozik minden, és hűha, mennyit írok, most is tervezem, remélem most össze is jön, mert úgy érzem, ez sem ártana a terveknek, sőt… Meg hát, am is gyászos, egy tetrahéberhez nem illő, h két szilveszteri/újévi postom is egy 10 postos gyűjtőoldalra kerülhet. Mivel a tavalyi elképzelésem arról, hogy majd gyakran írok, nagyon sikertelennek bizonyult, vegyétek úgy, hogy meg sem említem, hogy most (közel) napi posztolás jár a fejemben.

Szilveszter: Na igen, ha már ezen apropóból írtam, ezt a bejegyzést is, muszáj megemlítenem az alkalmat, de itt tökéletesen igaz az, hogy mást nem tudok mondani, csak azt, hogy olvasd a tavalyi sorokat, és megtudod, mi volt most.  Idén sem nagyon terveztem smit, nem is kapálóztam a témában, az eredmény mint legutóbb. Hiába volt már akkor is saját ötletem a megoldásra, és hiába kaptam a korábbi írás nyomán extra tippeket, most eszembe se jutott, h bármit tegyek az ügy érdekében, mivel a kiindulási helyzet még rosszabb volt, igazából kedvem sem volt smihez, meg a megfelelő lehetőségek tárházát a már említett megcsúszott vésőnyomok tovább szűkítették.

Hupsz, most nézem, már jan.3. lesz a bejegyzés dátuma, pedig a tervezett az 2. lett volna, no mind1, nincs még veszve smi, nem ezen fog múlni az év, és hogy bejön-e amit kitűztem itt. Viszont egy valamire tisztán utal: ideje befejezni, mivel így pihenés idén sem lesz, ha sosem fekszem le

A helyzet az, h mostanság elég sűrűn történnek egymás után a dolgok körülöttem, a gond az, h nem mindig pozitív irányba változnak, így a kedvemnek nem tesznek jót. Ez megy nappal, éjszaka meg jöhet az alvás, és az álmok.

Nekem az a megoldás tetszene, ha pihenés közben vmi tökéletes élet jutna eszembe, úgy mint a filmekben: a sok szarság egy pillanat alatt mind óriási szerencsévé változik. Tudjátok mint a hercegnő, megcsókolja a békát, megkapja  a herceget, és a paradicsomba csöppen, ez a csók nekem per pill lehetett volna az elalvás.

De ehelyett a másik mozis változatot gyakorlom, amikor nem egyszerűen bénázik vki , és szakad rá az ég, hanem óriási, életszerűtlen túlzásokkal.  Ismerős filmekből biztosan, amikor vki nem egyszerűen elesik, hanem legurul a hegyről, minden végtagját eltöri, fél szemét kiszúrja, és még a kocsija is utánazuhan, majd felrobban.

Egy éjszaka sikerült 3 történetet megálmodni, mind után felébredni, és emlékezni rá. Nem is kicsit, nagyon: olyan tisztán emlékeztem rájuk amikor felriadtam (na jó, ezt túlzás, nem az a rémálmos, zihálva felülős pillanat volt), h időpontok, és helyszínek egyeztetésével kellett magamat meggyőznöm néhány perc alatt, h tuti nem történt meg az elképzelt eseménysor.

Eddig egy véleményt hallgattam meg a témában, aszerint túl sokat agyalok azon, ami nem tetszik most, és ezért szedem elő még álmomban is. Nem tudom h igaz-e, mindenesetre nem tetszik, és jó lenne felhagyni vele, mert nem hasznos. Jah és még vmi: ijesztő, h ha bizonyos témákban úgy megváltozik a véleményed, h ha kisarkítva álmodsz róla, elhiszed h megtörténik, amíg időben be nem lövöd. Mivel nem sárkányokról, és gonosz démonokról, hanem hétköznapi dolgokról van szó, ez ijesztő, mert ha nem fordult volna feje tetejére a világ, akkor tudnám az eseményről is, h lehetetlen.

Inkább csak arra gondoltam, milyen szép lenne, ha, legalábbis bizonyos tartalmakat, nem kéne nézni, hanem egy kép bekapcsolása után megjelennének lelki szemeink előtt, úgy mint mikor elképzelünk vmit, vagy felidézünk magunkban egy emléket.

Ez, a sci-fikhez is hihetetlen, földöntúli dolog akkor jutott eszembe, mikor rájöttem, h sok hasznosat tennék még ma, de pont a legfáradtabb részem kell mindenhez, a szemem. A kimerültsége annyira nem meglepő, keveset alszok, sokat vagyok ébren, és az ébren töltött idő nagy részében aktívan használom őket, olvasok, írok, filmet bámulok. Sajnos ez elég rendesen aláássa az aktívkodós terveimet, mivel ez az a testrészem, amit nem tudok szinte smivel sem megkerülni, amit tennék.

Ha az izmaim fáradt, leülök, és teszek vmit az asztalnál, ha a kezemnek sok az írás, gépelés, egerezés, olvasok kicsit, ha az agyam fárad le, filmezek, beszélgetek kicsit matekfeladatok helyett. Ám a szemem mindenhez elengedhetetlen, mert vagy az olvasás, vagy az írás, vagy a mozgókép figyelmes bámulása fontos szerepet kap azokban a dolgokban, amit hasznosnak/szórakoztatónak tartanék. Kivétel ez alól a sportolás bizonyos része (legalábbis nem “erős figyelés” kell), és a beszélgetés, de feltételei (hely, más emberek), egyik sem olyan a kettő közül, amelyet esti, kicsit fáradt, de még használható fölös, de kihasználandó óráimban tehetnék.

Ezért gondoltam rá, milyen jó lenne ilyenkor lefeküdni, becsukni a szemem, és passzívan némi infót fogadni, vizuális módon, például képeket, filmet nézni, csak tényleges, fizikai nézés nélkül.

“Mellékes” felhasználási területe lenne a mostanában lehetetlennek tűnő technikának (örökre nem merek jósolni, túl gyorsan fejlődünk), pl az, h egyedülálló élmény lenne néhány ilyen “vetítés” azoknak akik születésük óta, vagy sok éve nem láthatják a világot a saját szemükkel.

Ennyi voltam mára a világmegváltó, még Hollywoodnak is túl földöntúli, megvalósíthatatlan technikai újításaimmal.

Szerintetek jó vagy rossz ötlet? Mi a hibája? Mit kéne még tudnia? Mi állhat ehhez a legközelebb valóságban?

A szorosabban vett környezetről, és helyzetről ennyit: épp egy mezőféleségen egy fesztiválon foglalatoskodott kisgyerekekkel. Ahogy így ránéztem, az összkép részeként ő egy komoly, kedves, jóarc leánynak tűnt, és ezt erősítette az is, amikor hallottam/közelről láttam mit csinál (a hozzánk tartozó kisgyerekekkel mi is arra mentünk).

Ebben nem is lett volna smi fura, ha nem ismertem volna a suliból látásból/névről. Sokkal több infóm nem lett róla pár év alatt mióta együtt járunk, mint most hétvégén. Láttam a folyosón, hallottam pár megszólalását, stb. Viszont azok alapján közel sem ilyen jó kép alakult ki róla bennem, sőt. Ráadásul a héten visszatérve a suliba, megint nem azt a érett, szimpatikus lányt láttam akit hétvégén.

Mindez a konkrét eseten kívül másról is elgondolkoztatott. Mi lett volna, ha azokat az embereket akiket most kedvelek, akikkel szívesen töltöm az időm, más környezetben találkozok? Sokukról eddig is többször mondtam, h hát ilyennek-olyannak tűnik, amit én nem viselek, de igazából csak jól titkolja néha, h milyen értékes ember. Lehet h most a közelükbe se mennék, ha egy másik pillanatban látom meg őket először (netán olyanban, mikor úgy viselkedtek, mint mikor pont velem keverednek egy helyre )? Vagy pár beszélgetés alapján már mindenkiben meg lehet látni, h milyen igazából?

Milyen volt az év? Miért csináltam ezt-azt így, vagy úgy?

Nagyon nem tudom mit emelhetnék ki idénről, sok dolgot nem tudom megmagyarázni, de ez már csak ilyen. Nem érzem, h akármi jelentőset elértem volna, vagy h akármi rosszat tettem (mm különlegeset, említésre méltót), egyszerűen csak én voltam én, és éltem úgy mint bármikor máskor. Se pozitív, se negatív irányban nem értem el eredményeket. Igazából nem nagyon tudom mit tettem a létezésen kívül, ez nem kicsit zavar több területen, de ez van, én csináltam így, változtatni már nem tudok rajta.

Miért nem írtam ide egy csomó ideig? Miért írok most mégis?

Egyszerűen nem volt kedvem/időm/energiám/akármim, h a meglévő gondolataimat összefoglaljam, és legépeljem, vagy csak nem a megfelelő pillanatban.Mindig olyankor állt össze a fejemben 1-1 bejegyzésre való, amikor vagy egyáltalán nem volt lehetőségem jegyzetelni, vagy nem voltam gépközelben.

A hónapok folyamán kidobtam pár kézzel írt fecnit, amin 1-1 posthoz készített jegyzeteim voltak. Szabad kézzel egyrészt nem írok eleget ahhoz h utána minden gondolatomat újra össze tudjam gyűjteni,  másrészt ha vmiről egy post-it-re odakarcolok ceruzával pár szót, az már a szememben “beszennyezett” téma, amiről nem kezdek hosszabb-rövidebb elmélkedésekbe itt.

Ha pedig jegyzet nélkül halasztottam el a bloggolást, akkor pedig mire a gép elé értem, szétszálltak a gondolataim. Az persze sokszor eszembe jutott, h mi lett volna a téma, de nem tudtam minden fontos “vázlatpontot”, szókapcsolatot, fordulatot felidézni, amit korábban elterveztem magamban. Ahhoz pedig ismételten “maximalista” voltam h egy olyan szöveget vessek az adatbázis karakterei közé, amiről tudom, h csak silány utánzata annak, amilyet össze tudnék állítani.

Mindig is folytatni akartam, vagyis inkább igazán elkezdeni, rendszeresen írni, de mindig “majd holnap” lett belőle. Most itt nagy magányomba, tegnap/ma ismét eszembe jutott a téma. Gondoltam arra, h na, majd új év, új szokások, fogadalmak címén 2010-t nevezem ki az igazi blogkezdés évének. Aztán gondolkoztam, és rájöttem, h az megint csak elodázás lenne, és egyébként is, mennyivel jobb úgy kezdeni az évet, h a tavaly újrakezdett blogot folyatom Ezért próbálom ezt a posztot még “gyorsan”, most, idén befejezni.

Mi a francért ülök most, szilveszterkor is egyedül a gép előtt? Miért írok ilyenkor (is) blogpostot? Hogy jut ilyen eszembe, bulizás, szilveszterezés helyett?

Hát ez egy olyan játék eredménye, melynek több szereplője volt. Játék neve: Mit csináljon Dani szilveszterkor? Játékosok: lehetséges programok. Kitalálhatjátok h végül az “otthon ül, és blogpostot ír” nevű játékos győzött, de h hogyan (vagyis inkább azt, h h nem másik lett a befutó), szeretném vázolni, résztvevőnként, a következő bekezdésekben:

Talán általánosságban, különösen a korosztályomban, a leglogikusabb, és legtermészetesebb dolog az lett volna, h ha elmegyek partizni, lehetőleg vmi házibuliba.  Ehhez a tervhez két fontos dolgog hiányzott, egy buli (egy meghívás), és az h el akarjak menni. Előbbi szerintem egyértelmű, utóbbit kicsit indokolnám. A környezetemben lévő ilyen jellegű eseményeknek úgy éreztem h nagyrészt az volt a legfontosabb jellemzője, h mennyi alkoholt, és milyen rövid idő alatt tudnak magukba tölteni a jelenlévők. Ez biztos egy rendkívül jó program, meg élvezetes, meg minden, de én nem szoktam ilyen értelemben inni (ez egy másik történet, de a nagy akadályozó tényező az ízlésem), és ha innék is, akkor sem ilyen stílusban szerintem. Az pedig szintén nem köt le, h olyan, részeg egyedek közt legyek, akiket (esetenként legtöbbüket) józanul is nehezen viselek.
Jelen esetben is tartottam magam ahhoz az életszemlélethez, h csak azért h vmit tegyek (elmenjek egy buliba, vegyek vmit, beszéljek vkivel), nem teszem. Kicsit kuszán sikerült általánosítani, szóval konkrétan ebben az esetben: csak azért h bulizzak, nem megyek el bulizni (egy olyan “eseményre” amit nem élvezek), akkor  már smivel sem rosszabb a többi program és még kényelmesebb is.

Következő kézenfekvő lehetőség lett volna, h ha ilyen “extra igényeim” vannak, akkor teremtsem meg én a feltételeket, szervezzek én vmi társas szilveszteri programot. Az ehhez szükséges tárgyi feltételek megteremtése még megoldható lett volna, viszont másból elég nagy hiány mutatkozna: résztvevőből.  Azok közt, akiket szívesen hívnék a házunkba, akikkel szívesen töltenék egy ilyen estét, szerintem kevés/egy sincs, aki eljönne, és jól érezné magát egy olyan szilveszeterezésen amilyet én ideálisnak gondolok. A szememben a tökéletes szilveszteri program gyakorlatilag egy barátokkal eltöltött, beszélgetős/hülyéskedős/filmezős/kártyázós-társasozós (igény, hangulat, és véletlen szerint) este. Nem szükséges hozzá, sőt kimondottan kerülendő a részegedés, a kultúrált alkoholfogyasztással nincs smi bajom, habár abban (sem) veszek részt. Nekem (de ez már tényleg csak ízlés dolga) egyáltalán nem hiányozna a bömbölő “zene”, és (ez meg már csak hiúság és félelem) a tánc sem. Egyedül meg beszélgetni nem lehet, szóval ez az ötlet is kilőve idénre, mivel még mindig nem teltem megfelelő társakra ehhez.

Kiváló lehetőség lenne még kettesben tölteni vkivel a szilvesztert, amihez lenne is kedvem, csak hát megint közbeszól a létszámhiány.

Ezek után már csak magányos programot ígérő versenyzők maradnak, akiket szinte csak gyorsan felsorolnék: Aludhatnék, de annyit nem hagyott volna a család, h megérje. Filmezhetnék, amit meg is fogok tenni majd éjfél után asszem. Programozni is gondoltam, de ahhoz túl fáradt vagyok, szóval felhagytam vele. Tanulni tényleg illúzióromboló lenne.

Miután mindent kilőttem, már (legalábbis nekem) sokkal logikusabbnak tűnik, h miért nyert végül az “írjon újrakezdő blogpostot” versenyző. Ezzel legalább hasznosat tettem, de mégsem hétköznapit. Fogadkozni nem szoktam ilyenkor, de ez talán jelzi, h a bloggolás egy olyan területe az életemnek amin jövőre változtatni akarok, sok más mellett.

Ennyit akartam idén írni ide (na jó, többet is, de ma, ebben a témában, azt hiszem, csak ennyit). Mindenkinek BÚÉK, és stb minden jót, remélem a többségnek jobb szilvesztere volt most is, és egy év múlva is hasonló lesz (mert hát valljuk be, akármennyire is, legalábbis nekem, logikus h miért teszem most ezt, akkor sem túl élvezetes program).  Jövőre találkozunk elvileg, most megyek, és felkeltem azokat, akikkel idén koccintok éjfélkor (tesó és ősök)

Ha vkinek lennének újabb versenyzői, ne tartsa magában, gyűjtöm már most a következő alkalomra a jelentkezőket

Tudom ha egész nap a zsebemben lévő MP3/4- hallgatnám, nem lenne ilyem gondom, de ez sok dolog miatt nem nyerő. Egyrészt, az se bírná egész nap, másrészt a fülemnek se tenne jót  a napi jópár órában az agybadugós bömböltetése. Egyébként meg szerintem nem vehetek olyan vagyonért Sennheisert vagyJBC-t, h az hangzásban akár az én kis drágaságaimat megközelítené (nem hogy az apumnál lévő hangfal hangfalakat).

Két erősen utópisztikus, a megvalósíthatótól messze álló megoldás jutott eszemben. Nem sokban különböznek egymástól. Mindkettőnek az lenne a lényege, h egy központi forrásból ott szól a zene ahol épp járunk. Legaranyosabb megoldás egy kiskutya módjára követő hangfal lenne, de ez még elméletnek is túl elborult.

Ezért első ötletként az említeném, h (pl. a központi porszívók mintájára), minden helyiségbe raknánk (beépített) hangfalakat, amelyeket egy mediaszerver hajtana. Mindig ott szólna csak a zene ahol a rendszer pl. mozgásérzékelői segítségével észlel minket, vagy ahol külön bekapcsolnánk. Kényelmesebbé lehetne még tenni a dolgot pár falra szerelt érintőképernyővel, vagy egy rádiós távirányítóval.

Ötlet kettő meg annyiban fejlesztené ezt tovább, h nem kéne mindenkinek azt hallgatnia a házban amit én. Csak az én szobámban szólna a beépített cuccos, ha mások is vannak itthon.  Amennyiben kiteszem a lábam a birodalmamból, felrakom a fejemre a rádiós FEJhallgatót,  és addig azon élvezem a dallamokat, amíg vissza nem térek. Természetesen amíg az ősök haza nem érnek, működhet az első rendszer. További cifrázás lenne, h az egész zene egy dokkolt telóról/zenelejátszóról szólna itthon, szóval a fülessel együtt akár a zenetárat is felkaphatnám, ha épp elsietek.

Az egésznek nincs smi valóságalapja, csak kényelmes móka lenne.

1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét?
   Hát “úgy igazán”: igen rég, már hiányzik. De egyébként pár napja a suliban talán, és kézfogások erejéig ma, szintén ott
2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd?
   Hát nem próbáltam, nem tudom, de túl kényelmes vagyok hozzá szerintem :$
3. Bealszol a tévé előtt?
   Igen, kb. minden második nap, épp ezért szeretem a kis óra jelű gombot a számológépen.
4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból?
   Soha, és szerintem nem is igazán fogok, “történelmi” okokra visszavezethetően, nem szeretem a tejet magában, maximum cukrozva.
5. Nyertél már valaha betűző versenyt?
   Na az egy olyan verseny, amit nem is próbáltam, ami egyrészt meglepő, másrészt egyértelmű, tekintve h nem tudok helyesen írni.
6. Mi volt a legnagyobb vitád valamilyen baráttal?
   Nem igazán tudnék rangsort felállítani, most azt érzem a legfájóbbnak, ami jelenleg is tart. Sokat megbántam, sokat elfelejtettem, sokból tanultam (a sok itt elég relatív)
7. Gyorsan gépelsz?
   Hát ez viszonylagos, nem 10 ujjal, de mondjuk olyan 6-7-tel és nem vakon, csak úgy h nem nézek a billentyűzetre.
8. Félsz a sötétben?
   Határozottan igen, bár ha nem vagyok egyedül, ritkán jut eszembe ilyenre gondolni.
9. Most van valaki, aki tetszik?
   Ha azt mondom, van, csak nem tudom ki az, kiröhögtök?
10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod?
    Részemről hiányzott az, ami miatt “több” volt mint egy barátság, vagyis inkább más. Szeretettel nincs gond, a szerelem tűnt el
11. Szerencseszámod?
    2, 22.
12. Nyertél már lottón?
    Esélyem se volt, mivel sosem lottóztam.
13. Most iszol valamit?
    Igen, pár karakter múlva majd egy kis NaturAquát.
14. Okosnak tartod magad?
    Szerintem messze vagyok az okostól, nagyon.
15. Ettél valaha bogarat?
    Nem tudok róla.
16. Most van valaki, aki hiányzik?
    Van, hiányzik pár jóbarát, és h őszinte legyek, plusz egy személy is kezd már hiányozni, akinek a nevét még mindig nem tudom.
17. Mit kérsz karácsonyra?
    Ezt még nem tudom, karácsonykor sem mindig szoktam tudni, van több esélyes.
18. Ismered a muffinembert?
    Nem, de nem is zavar, ha senki nem fog neki bemutatni.
19. Beszélsz álmodban?
    Még sosem hallottam de am egyesek szerint előfordul, bár igen ritkán.
20. Emlékszel az első csókodra?
    Természetesen, nem is évezredekkel ezelőtt volt, másrészt szerintem olyan élmény, amit sosem felejt el az ember.
21. Reptettél valaha sárkányt?
    Persze, méggyerekebb koromban, keresztapámnál (akit azóta nem sokat láttam…)
22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova?
    Kifejezetten úszás céljából szerintem olyan 2-3 éve, és a Hajós vagy a BVSC uszodájába. Strandokon “lubickoltam” azóta sokszor, de az azért más …
23. Sikeresnek tartod magad?
    Nem, nem vagyok elégedett azzal amit csinálok, smilyen téren. Tanulásban, sportban, stb. az a helyzet, h talán az agyam még meg is lenne hozzá, a lehetőségem meg főképp, csak a lustasággal van gond. A magánéletemben (kicsit nagyzoló kifejezés ez ) pedig egyszerűen arról van szó, h elkélne egy kis figyelem, kevesebb makacsság, kevesebb hiszti.
24. Kábé hány ember száma van a mobilodban?
    Olyan 100 körül, de ezek közül elég keveset szoktam hívni, és velük is csak keveset beszélek. Nem szeretek mobilon zargatni embereket, kivétel apum, akivel órákat tudok szövegelni.
25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat?
    Hát, igen is, meg nem is, tetszenek mint állatok nagyon, szeretnék is egyszer megtanulni jól lovagolni, de közben tartok is tőlük eléggé.
26. Mik a terveid holnapra?
    Felkelek, reggeli szokásos akciók, egy óra punnyadás/dumálgatás első, lyukas órában, utána a szokásosnál is unalmasabb 6 óra (német, ofő, ének, angol, irodalom, info, aki ismer, tudja, h a nagyja nem köt le)
27. Mit csináltál múlt hétvégén?
    Punnyadás, rendezkedés, tanulás szombaton, vasárnap meg nagyimnak volt meglepetés szülinapi bulija, szóval ott mutatkoztam be sok embernek, akit ismernem kellett volna, meg babáztam uncsitesóztam nagy mennyiségben.
28. Most hiányzik a suli?
    Nem, örülök, h végre, 3/4 7-re hazaestem, h leülhessek tanulni holnapra …
29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret?
    Ha jól elmékszem, akkor múlt héten egy kedves barát.
30. Szeretsz szingli lenni?
    Ezt a kifejezést megint túlzásnak érzem, de ha nagyon válaszolni akarok, akkor: mostmár nem. Volt egy időszak, amíg élveztem a “nyugalmat és békességet”, de mostmár jó lenne ha bonyolódna kicsit az élet, és lehetne azon izgulni, vajon mit válaszol vki erre vagy arra.
31. Szereted a szobádat?
    El tudnék képzelni jobbat is, de alapvetően nagyon szívesen lakok itt.
32. Ki a hősöd?
    Hős?? Ilyenről nem igazán tudok, de ha egyfelől közelítjük meg a fogalmat, akkor leginkább a regénybeli Aranyembert, és Monte Cristo grófját csodálom, rájuk szeretnék hasonlítani sokban, lenyűgöző figurák szerintem.
33. Lógtál valaha a suliból?
    “Illegálisan” sosem.
34. Most mit fogsz csinálni (miután kitöltötted a tesztet)?
    Várok erőteljesen, h legyen végre net, és postolni is tudja+plurköt szeretnék olvasni, angolházit meg kell majd írni.
35. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál?
    Hirtelen azt mondanám, h a kevés nagyon jó barátom közül valakit, vagy (aki nem teljesen ez a kategória, de közel van hozzá), keresztanyámat.
36. Mi a kedvenc ételed?
    Sok van, finnyás vagyok, de nagyon sok ételért rajongok. Pár példa (mindent más készíti nekem): töltött káposzta (pótapám-módra), szláv csirke (mert az apa főztje az apa főztje), szilvásgombóc (ami igazából lekváros, és amit senki nem tud nagyim után csinálni), stíriai metélt (anya, az utolérhetetlen).
37. Ettél valaha kutyakaját?
    Dehogy, ezt a szerep nálunk tesómé, ő a kutya és a macskakaját is szívesen ropogtatja.
38. Őszinte ember vagy?
    Szeretnék az lenni, de nem megy, bezzeg mikor kicsit nem kéne őszintének lenni, akkor mindent beböfögök.
39. Szereted a ham&eggs-et?
    Igen, de apa módszerével: előbb külön ropira sütve a sonka, és úgy rá a tojás, nem szeretem a rágós húsokat.
40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van?
    Telefon, pénz, lakáskulcs (fontossági sorrendben), azt hiszem.
41. Van valamilyen sebhelyed?
    Pár rövidtávú mindig akar, tartós az elvileg van egy pár, gyakorlatilag nincs jól kivehető, talána plusz ujjam helyét kivéve.
42. Szereted az akciót, a pörgést?
    Azt hiszem igen, de ez nagyon tág megfogalmazás szerintem, nem tudom pontosan h kéne érteni.
43. Mi szeretnél lenni ha nagy leszel?
    Lehetőleg nagykorú pl.Egyébként pontos terveim még nincsenek, az irányvonal megvan, aztán majd még kitalálom
    
44. Mi a legnagyobb titkod?
    Azért titkok, h senki/nagyon kevés ember tudjon róla. Egyébként nagyrészt a gondolataim a titkaim.
45. Milyen gyakran telefonálsz?
    Minden nap becsúszik 1-2 hívás, de mindig nagyon rövidek, és csak pontosításra szolgálnak általában.
46. Hiszel a szerelemben
    Igen.
47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg?
    Sok ilyen dolog van, telhetetlen vagyok.
48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy pasin/nőn?
    Inkább az utóbbiakat figyelném ha nem gond … Sorrend nem számít: kézfej(+lábfej ha papucsos időszak van), arc, combok, mellek.
49. Mikor sírtál utoljára?
    Most elbizonytalanodtam a pontos időpontot és okot illetően, de biztos h volt rá példa az elmúlt 1 maximum 2 hónapban.
50. Kit öleltél meg utoljára?
    Ha emlékezetem nem csal, egy kedves “olimpikon” barátomat múlt héten.
51. Jól kijössz a családoddal?
    Változó, de az biztos, h ha nem lennénk egy családban, jó részüket nem kedvelném.
52. Hol van a mobilod?
    Tőlem pár centire az asztalon, töltőn.
53. Mit ettél utoljára?
    Túrórudit, hűtőpakolás címén.
54. Mi a kedvenc színed?
    Kék.
55. Milyen filmet láttál utoljára moziban?
    Azt hiszem a Valami Amerika 2-t, ami nagyon tetszett.
56. Most milyen dalt hallgatsz?
    Épp smit sem hallgatok, de hazafelé jövet, amikor sok választ fogalmazgattam, egy LGT albumot hallgattam végig, meg pár Simple Plan számot.
57. Most mire vágysz?
    Függőségemet kezelendő eső lépésként netre. Hosszabb távon nagyon tudnék örülni pár barátokkal eltöltött napnak, egy békülésnek, és némi “tavaszodásnak” (nem az időjárásra gondolok, az már így is túl nyári lesz lassa)
58. Melyik a kedvenc kocsid?
    Nem tudnék egyértelmű típust mondani, de mindenképp vmi nagy, telerjáró féleség, a száguldozás nem lényeg.
59. Most nézel valamit a tévében?
    Nem, főleg mivel ezek a nyamvadt kábeltévések már megint elcsesztek bent vmit.
60. Kivel beszéltél utoljára mobilon?
    A mobilom tanulsága szerint anyummal.

Mit ígér A? Punnyadást, unatkozást, egy- két beszólást, egy kényszeresen megtűrt környezetet, hasonló, megunt emberekkel.

És mi a helyzet B-vel? Kis változást, más emberek, más témák. Ha már az embereknél tartunk: lenne köztük olyan, akit nem ismerek (igazán) szóval nem ártana kicsit diskurálni velük, h ez a helyzet változzon. De ők (nagyjából) semleges egyének, akiktől csak “változatosságot” várok. De lenne még egy lány is, akivel kifejezetten szeretnék “összehaverkodni”, h a kettő közül melyik irányba, abban még én sem vagyok biztos.

Ezzel el is érkeztünk a problémához: itt unatkozok, és hallgatom a már megszokott beszólásokat. Miközben szeretnék közelebb kerüli ehhez a lányhoz, amihez egy nagyszerű kezdés lenne megmozdulni és odavonulni. Nem tartana sokból, pár méter, és még hívtak is végül.

Már nekem is feltűnik, h kerülöm a társaságot, legalábbis amikor minimálisat tenni kéne érte. Arról nem is beszélve, h nem ragadom meg a ritka alkalmat ennek a lánynak a megismerésére.

És miért? Ha oda mennék, ahhoz mozdulni kéne, ott kicsit oda kéne figyelni arra mit csinálok, és még kockázatos is lenne. Megeshet h rossz benyomást keltek egy lányban akit am meg sem ismernék.

Miközben mindezt érzem és tudom, mit teszek? Keresem a kifogásokat: fáradt vagyok,vannak ott akik nem túlzottan kedvelnek, stb. Ezek alapján néha eszembe jut, h életre képtelen vagyok ezzel a sok hülyeséggel.

ui.: Ez egy régi bejegyzés, amit most mutatok meg, erről az ötletről azóta kb. letettem, mivel nem sok jót jósoltak.

De nem ez volt az egyetlen paradox dolog: előző este olvasgattam egy pólót (erről majd a következő post fog szólni), amin sokan úgy jellemeztek h “gentleman” ám pont ennek az ellenkezője derült ki. Egy utolsó tapló dolog papolni figyelemről, és hasonlókról, amíg vki nem hajlandó a legalapvetőbb dátumokra figyelni. Nem mondom, h nem tud figyelni/nem tudja megjegyezni, mert ez nem igaz, rengeteg mindent megjegyzek, egyszerűen csak lusta vagyok. Oda kéne ezekre figyelni, ha mást nem, felírni őket, és legalább annyit mondani egy csoki kíséretében, h boldog szülinapot , mutatván, h azért még érdekel h megélt eggyel több évet.

Már említettem a lustaságot, ez a másik dolog. Várom h a sült galamb a számba repüljön.  Nem kéne hagyni elsikkadni a találkozást azzal h “jó, majd egyszer” vagy h “”jó, majd megbeszéljük”. Előbbire  konkrét időpontot kéne kérni, és úgy intézni, h akkor összen is jöjjön. Utóbbi esetben meg nem kéne annyiban hagyni a dolgot (olyan kommunikációs csatornákon, ahol könnyen elsikkad vmi), hanem addig kéne menni, ilyen-olyan módon beszélni vele, amíg választ nem kapok.

Végül az utolsó döfés: nem fogadtam meg egy tanácsot sem. Nem mondtam h boldogat neked is,  nem mondtam, h mind1 mikor, csak találkozzunk, nem hívogattam, h mondjon már vmit. Igazából ennyi a tanulság, ennyit a hisztimről: előbb tenni kéne vmit, utána sírni.

Valahogy úgy néz ki a dolog a jelenben, h emlékszel, h már régóta meg szeretnél szerezni vmit (vagy össze szeretnél barátkozni/jönni vkivel, vagy bármi más), ehhez magadban hozzácsatolsz egy nagy boldogságot, amit majd a “siker” fog okozni. Aztán h, h nem, sikerül, eléred amire már rég vágytál, csak éppen elmarad az a fenomenális  öröm, sőt rosszabb esetben csalódsz is. Néha elég vmi külső hatás is, amitől egyszerre objektívebben nézed a dolgot, és rájössz, h a célodhoz csak kényszeresen kötötted a nagy boldogság lehetőségét.

És hogy mikor alakul ki ilyen? Szerintem itt két eset lehetséges: vagy a múltban egyszer tapasztaltam(vagy tudtam h) h a “siker” boldogsággal jár(na), csak közben megváltoztam én, vagy a körülmények, ám erről a vágyakozás nem vett tudomást. A második lehetőség h a “siker” soha nem okozott volna ilyen örömet, csak egy átlagos dolgot az idő, és az emlékek szépen lassan felnagyítottak, idealizáltak.

Úgy érzem ez kicsit zavaros lett, tehát leírnék pár példát:

1. Vegyük például egy gyermekkori élményt, játékot. Például egyszer régen amikor voltam a vadasparkban (azért a, mert nálam a vadaspark egyenlő a sóstóival),  mamám beültetett egy kis elektromos járgányba, amivel ott lehetett körözgetni, egy kis kiépített pályán. Nagyon tetszett, és elraktároztam magamban az élményt, h milyen állati nagy buli azzal “száguldozni”. Aztán elég sokáig nem is jártam arra, és amikor betévedtem, akkor sem kocsikáztam, ezért, azért. Majd pár év elteltével megint jött a lehetőség, nagy izgatottan huppanta(volna)  be a műanyag kaszniba, de itt kezdődtek a gondok, azóta megnőttem … Aztán csak elkezdtem körözgetni, de a nagy élmény elmaradt, egyszerűen smi extra nem volt abban, h séta tempóban mentem egy kör alkú, unalmas pályán. Egyszer régen volt egy jó élményem, amit egy dologhoz kötöttem (elektromos autózás), és ezt onnantól nem értékeltem felül, annak ellenére, h az autót, és a sebességet, amivel haladt, már rég kinőttem. Mégis évekig sóvárogtam azután, h mehessek autókázni.
2. Hasonló, de kicsit más példa, amikor évekig akartam egy gamepad-et a géphez, játszani. Nem próbáltam még, de gondoltam annyi ps-es, xbox-os nem tévedhet (na meg 1-2 órát én is játszottam ilyeneken). Itt nem a pozitív élmény volt a döntő, hanem az, h logikusan úgy gondoltam, nekem jó lesz, ha majd tudok játszani hatékonyabban a gépemen. Ez akkor reális elképzelés is volt. De megint úgy maradtam, nézegettem a gamepad-eket mindig a boltokban, mindig kértem is ajándékba, de vhogy elmaradt egy-két évig. Még mindig kellett, de mikor végül megkaptam már örültem előre, h milyen buli lesz, ilyet akarok már régóta. Majd mikor odaültem a géphez, akkor jöttem rá, h jéé, nekem erre nincs szükségem, hisz már nem is játszom a gépen.
3. Az előző példáktól viszont nagyban eltér ez. Régen nem nagyon voltak barátaim, mm olyan igazán jó barátok. Ennek sok minden lehet az oka, például talán az is, h ehhez meg kell érni, na mindegy, az egy másik téma. A lényeg, amiről írni akartam, az az, h oviban/alsóban nem igazán volt jó barátom, legalábbis most már így gondolom. De  mondanom kellett vmit az ilyen témájú kérdésekre, azért kiválasztottam az emlékeimből egy-két osztálytársat, pajtást, akik nem igazán voltak számomra különlegesek, csak vhogy rájuk esett a választás. Innentől pedig ha ilyen témájú kérdés volt, őket említettem, mint barátokat. Így elhitettem másokkal, és magammal is, h voltak jó barátaim, ők. Később, amikor pár év után újra találkoztam velük, ráébredtem, h nem voltak ők nagyban különbözőek az összes többi osztálytársamtól, nem voltak a barátaim, nem történt velünk smi különös közösen, csak beállítottam őket egy szerepbe.
4. Az előzőhöz nagyon hasonló példa, amikor vkit meg akarok jobban ismerni, beszélgetni vele. Ennek oka h szimpatikus embernek tűnik elsőre, vagy esetleg megtetszik egy lány. Aztán a megismerés/beszélgetés nem/nem jól sikerül, . Ám lassacskán bemesélem magamnak, h ő egy különleges ember/szép, okos, kedves lány, ezért akartam megismerni.  Ennek ellenére még mindig nem ismerem, de mégis fényezem magamban. Szépen lassan ő lesz a legérdekesebb ember/legszebb lány aki az emlékeimben él, és az minden vágyam, h megismerjem, beszélgessek vele/ “összejöjjek vele” (de utálom ezt a kifejezést is). Mindig róla beszélek, róla “álmodozom”. Aztán jön vmi, egy pofon, egy újabb találkozás, egy másik lány, vagy egyszerűen csak egy értelmesebb pillanat, és akkor ráébredek, h csak az idő szépítette meg a tényeket.

Ismerős a dolog, vagy csak én vagyok ilyen defektes? Vélemény? Egyébként úgy jött ez a téma, h gyanús h aktuális nálam egy pár a példák közül. Elnézést amiért kicsit hosszú lett a post …