Kezdődött a múlt vasárnapi esti csokizással, ami halasztgatás után végre összejött. Átjött egy kedves szőke barát, leültünk egy doboz csoki társaságában, és csak beszélgettünk, erről-arról. Nagyon jónak tartottam a kivitelezést, a szobámban lévő letelepedő helyekbe tudnék belekötni, azon van mit javítani. Nekem tetszett, h nyugodtan, és szerintem kényelmesen beszélgettünk, közben finomat majszoltunk, ha segített, tudtuk használni az iwiwet/myvipet szemléltetés céljából, stb. Legnagyobb problémám az idővel volt , én nagyon élveztem ezt a kb 4 órát, és úgy gondolom nem volt elég. Különleges alkalom volt, és nem csak azért, mert nem nagyon emlékszem olyan esetre, amikor pusztán a szövegelés, és a szénhidrátbevitel miatt találkozunk.  Olyan témákról is szó esett (konkrétan én meséltem) amikről eddig még szerintem soha, senkivel nem beszélgettem így. Kivétel lehet talán anyukám, de vele is csak érintettem a témát. A titkolózás oka, h ez szerintem az egyik legszemélyesebb terület egy ember (vagyis inkább 2) életében.

Ezután jött egy másik csokizás címén futó akció, ahol végül kevés csoki fogyott. Helyszín egy-két pad az iskola folyosóján, kedd délután. A környezeten kívül a partner is más volt: megbízok benne is, hasonlóan egy baráthoz, de ő mégis más, 5 hónappal másabb. Érdekes volt vele órákat beszélgetni, egymástól 1 méterre körülbelül. Azt hiszem így rég beszélgettünk, összesen egyszer-kétszer talán. De azóta már nagyon sok minden történt. Itt is kibeszéletlen témák kerültek elő: ő velem olyat osztott meg, amit szerintem senki mással nem szokott, pedig a lehető legáltalánosabb, és mégis, a lehető legtitkosabb. Én pedig mást meséltem neki, szomorú dolgokat, olyanokról (család, barátok) akikről nehéz lenne bárkivel is beszélni, mert akiben megbízok, az ebbe a két csoportba tartozik. Mégsem, van egy kivétel, ő. Jó volt/lett volna a beszélgetés, mindössze egy témát kellett volna kerülni, ami összeköt, és elválaszt. De nem sikerült (ezért senki nem hibás ), vannak kérdések, amiket fel kell tenni, és vannak válaszok, amiket ki kell mondani. Kell, kell, mindent kell, és mégsem jó. Úgy érzem, a beszélgetés többi szálát folytatni kéne, ám ez az egy mindenkit csak elszomorít.

Ezután jött a csütörtök, amikor is egy jó nagyot sétáltam egy kedves, csíkos jóbartáttal. Szerintem ilyen bonyolult útvonalon A-ból B-be jutni már műveszet, de így legalább több időnk volt, ami megint csak kevésnek bizonyult szeritnem. Ebből az alkalomból szerintem áradt a vidámság, hülyéskedések, és szerintem sok volt a kedvesség is. Talán nem volt annyira komoly, mint az előző kettő, viszont a “boldogságszintemet” nagyon feltornázta. Egyébként a körülmények sem voltak talán alkalmasak nyugodt, lelkizős beszélgetésre, mert azért az utcán hazafelé baktatva más. A változatosság kedvéért errők a beszélgetésről is azt gondolom, h megismételendő, és esetleg a vasárnapi módszerrel folytatandó lenne. Külön jó érzés volt, amikor kaptam egy megelőlegezett házbainvitálást, amiben igazából már smi meglepő nincs, mégis jó érzés volt.

A tegnapi pedig egy az eddigiektől sokban eltérő diskurálás volt. A “partner” rokon, nem barát (bár ha a két halmaznak lehet metszete, akkor ő az, nem más), sokkal tapasztaltabb mindannyiunknál, és még helyszín is eltávolodott Gödöllőtől. A bónusz az volt, h még kedves kisemberekkel is találkoztam, azon kívül, h jót beszélgettem, meg talán kicsit segítettem is (mégha ennél sokkal jobban fel is tartottam vkit a főzésben). Maga az eszmecsere nem (csak) azokról a témákról volt, amikre én előzőleg gondoltam, de ez nem volt hátrány, az élet nagyobb és kisebb dolgait is ki kell tárgyalni. Különlegességként talán azokat a témákat említeném, amikor vagy a családot érintik – ebben a témában utánozhatatlan szakértő az illető a barátaim között-, vagy amihez több tapasztalat, és komolyság kellett, mint amivel mi rendelkezhetünk.  Összegző véleményem itt is az, h sok mindenről lehet még, sokat fosni a szót, de erre való a jövő.

A kirándulás számomra már jól indult, mert sikerült imbuszkulcsot szereznem az egyik buszostól, aki am is nagyon segítőkész. Majd villámgyorsan kipakoltunk, mivel egy síbuszmegállóban sikerült “leparkolni”. Összeszedtük magunkat, és nem sokkal később már a kabinban ültünk, mind az öten, az a “bácsi” aki elhívott minket ide, és egy másik magyar, és robogtunk is 1200 méterről, 2500 felé. Fent megnéztük a térképet, és rájöttünk, h oda kell figyelni, ha el ne tévedjünk a 250 kilométernyi sípályán, és h időban visszajussunk.

Kicsit együtt mászkáltunk, de aztán anyumék (anyum, pótapum, tesóm) mentek nyugis síelésre, én meg Sanyi bával (aki hívott minket) és Krisztivel (anyum barátnőjével, akit mi hívtunk) elmentünk kicsit tempósabban csúszkálni. Ez egy jó ötlet volt, ezt volt a nekem való sís társoság. A megszerzett szerszámmal sikerült beállítanom végre a cipőmet is, úgy h tudjak rendesen síelni (erről majd még írok).

Nap végére le is fáradtunk, bejártuk a 4 hegyből 1 kivételével az összeset, még úgy is, h kajáltunk egy nagyot, meg az elején fel voltunk tartva. Volt amin többször is lejöttünk, és azt kell mondjam nagyon jó volt, eszméletlen szép helyek, hegyek és pályák. Ide szívesen visszamegyek még sokszor, főleg h szerint kb 2 hét aktív síelés kell h minden pályát bejárjon az ember. Van itt fekete, piros, kék, zöld, minden, széles, keskeny, sík, katlalanos, stb.

Még mindig nem vagyok formában, sokat felejtettem két év alatt, de már kezdek feléledni, tegnap már voltak egész jó körök.

Kezdjük mondjuk a szállással, úgy is azzal ismerkedtem meg először. Egyrészt ezek a franciák eszméletlen kis helyekre akarnak bezsúfolni 6 embert. Szerencse h csak 5en vagyunk, bár szerintem így is egy lyuk ez az apartman. Az egész egy helyiség kb, csak elhúzható, smi „ajtók” vannak, na én ezen belül is a  „nappali+étkező+konyhában” lakok. Annak pozitívuma, h mindenki rajtam jár át, nincs egy nyamvadt éjjeliszekrény sem. Éjszaka ha megy a mosogatógép, vagy ha hajnalban pótapum kimegy a teraszra bagózni, annak is én látom kárát.

Am azt még nem is mondtam, h anyum azért akart hatszemélyes szállást foglalni, négyünkre, végül ötünkre, mert azt ígérte a kedves utazási iroda vagy mi a szösz, h ehhez már 2 fürdőszoba jár, ami síelésnél, anyumnak már megért egy kis plusz költséget. Ezzel szemben egy pusztulás fürdő van, az is olyan kicsi, h az vmi csoda, egy pozitívuma, h a fürdőkád „danizuhanyzáskompatibilisebb” mint sok zuhanyzó, és én erre hárklis vagyok.

A kaja az jó, mivel anyumék főztétjét eszem. A ház személyzete messzemenőkig bunkó, és am a házak is idiótán vannak kialakítva. Az egy jó pont már, h a szaunákhoz egy kis hóban való séta árán lehet átjutni, rendes öltöző nincs, és persze a finn szauna ajtaja nem akar becsukódni. Az is egy csodás gesztus tőlük, h nem képesek fél órával korábban kinyitni a sítárolót, amikor 90 vendégük indul busszal kirándulni másik síterepre, ezért a folyosóra hordtuk fel a léceket.

A kajázóhelyeken fejlődés ha megérti amit angolul, és németül mondok nekik, nem h válaszolnának, azaz válaszolnak, de franciául. Ezért-azért már síboltokban is jártam, ott is jobb esetben azt a választ kapom, h egy kicsit beszélnek angolul, am abban merül ki, h nem fogják fel, h nem bakancsot akarok venni, hanem csak egy nyomvadék imbuszkulcsot.  Ezen kívül az is röhej szerintem, h 70 km pályához van egy rakat síbolt, és szerviz, de egyikben sem tudok venni egy csavarhúzót, vagy egy imbuszkulcs készletet (pl. biciklis boltokban is van mindig), egyetlen piros pont annak a két eladónak/szervizesnek jár, akik jófejségből megengedték h átállítsam a a bakimat ott.

A pályák szépek, nagyon, nagyrészt havasak. Van sok ülőlift, ami egy jó dolog, mivel rájöttem h „öreg vagyok én már ahhoz” h húzólifteken szaggassam a lábam. Természtesen sorbanállás, és igazából tömeg se nagyon van. Sikerült ma kifognunk pár nagyszerű pályát, de mostmár legalább tudjuk miért vannak ott kevesen… Egyébként nekem ezt még szoknom kell, h a pályák folyton keresztezik egymást, össze-vissza. Ez arrafelé ahol én eddig síeltem (Ausztria, Szlovákia) nem volt szokás. A síelést még nem élvezem annyira mint kéne, egyrészt sokat felejtettem két év alatt, másrészt most ráébredtem h szörnyű kondiban vagyok, kéne kicsit mozogni. De ezzel smi gond nem lenne, ám a bakancsom egyszerűen szörnyű, annyira fáj benne a bokám, mm az egyikben, h potyog a könnyem fél nap után, úgy nem élmény síelni.  Viszont mivel a bokám nem bírja sokáig, ezért még a térdemet nem sikerült lestrapálni, pedig az szokásom.

Elindultunk szépen, Maci húzott emberesen kutyásan, de csak nem szabadult. Köbüki hitetlenkedő kérdéseinek záporában, nagy meglepetésére ki is értünk a mezőre. (szerinte ott olyan nem volt:P) Itt volt kedvenc borjúmtól nagy futkározás, ugrálás, szaglászás. Vissza is indultunk, addigra kutyikám energiái alábbhagytak, már nem kellett hajkurászni, sőt futkosni se akart velünk. Kicsit eltévedtünk (konkrétan nemt tudtam, h az utcák h vannak elzárva, Alma utca továbbképzés kéne. Aztán mentünk a jó irányba, és ekkora mondtam pótapámnak, h megnézhetnénk Mo mamáékat, ha már úgy is majdnem ott vagyunk. Maci és mi is innánk, az öregeket a tapasztaltakat is megnéznénk.

Be is értünk (az utcába bekanyarodva már kicsit hisztizett Aramisz a pihenőhiányért), kaptunk vizet/sört/kólát medvebocsunk leült, rengeteg vizet bepuszilt, és elnyúlt a földön, sokáig fel sem akart kelni.  Aztán feltápászkodott, és befeküdt mamáék előszobájába, onnan már tényleg nem akart mozdulni:P De aztán revettük az indulásra, és nagy léptekkel indultunk haza, de láttuk h így is el fogunk késni, a vihar gyorsabb lesz. Minden rendben ment, a vihartól és Maci gyök kettes tempójától eltekintve, mígnem egyszer csak lezuttyant (a boróka utca közepén) és nem akart felkelni, de sehogy sem.

Se unszolásra, se emelgetésre, se vonszolásra, se otthagyásra nem reagált. Próbálkozunk és vártunk egy ideig, aztán jobb lehetőség nem lévén elment Pótapám a kenguruért (Renault Kangoo nevű kisteherautónk), hogy ha mást nem, azzal megyünk haza. Én próbáltam unszolni azért Macit a mozgásra, de nem ment. Akkor sem, mikor jött az AIXM (amire van tippem, hogy kihez tartozik, mivel nem gyakori jármű), annyira sem mozdult, az állatkám, hogy az útból elmenjen, ígyhát a mopedautó kénytelen volt megfordulni, és másfele menni. Később a blöki megpróbált párszor feltápászkodni, de csak tántorgott, és visszafeküdt, szóval onnantól, hogy sikerült egy kapu elé lefekeüdnie, nem hagytam h próbálkozzon nagyon.

Majd befutott Köbüki, a nagy fémdobozzal. Nagynehezen beraktuk Macit hátra, aki ebben a műveletben nem nagyon segített. Majd hazamentünk, itt még jókedvűen beszéltünk a dolgokról. Aztán elkezdtünk komorodni, mikor itthon nem akart kiszállni a kocsiból. És nem is tette egészen hajnalig, sőt volt időszak mikor nem is reagált szinte smire, se simire, se szóra, se arra ha felemeltük a fejét. Am is csak feküdt, ivott. Elkezdtünk aggódni, de mivel elég késő volt, állatorvos nem tudtunk hívni.

Vagyis próbáltunk, de itt jöttek a dolgok, amik dühössé tettek. Állatorvosi ügyelet, ilyen van, sőt itt helyben kicsíny városunkban is van a szolgálat tanúsága szerint. Csakhogy miközben az orvosi/patika ügyelet 2 hétre van közölve, az állatorvosi valamiért csak az elmúltra. Aztán nézük neten, legutóbbi adat áprilisi. Aztán nézzük a pesit 0-24órás állatklinikákat. Egyik sem veszi fel a telót. Nagy így legyen a kutyádnak baja este.

A pozitív dolog a történetben, h kutyu reggelre összeszedte magát, jól van, úgy néz ki. De bosszant, h mi elett volna, ha ezen múlik… Mi a véleményetek a dologról?

Menjünk szép sorban:

Kedden volt egy csodálatos kis matekversenyem, amin elég sok mindent elrontottam, de előtte kéziztem egy jót tesinórán. Majd mikor hazajöttem, jött velem Bodza kedves gazdája is, akinek végre odaadhattam az ajándékait. Kissé lassú vagyok tudom, már rég volt december … Majd jöttek mamáék, apuék, és Gáborék tortáztunk, kaptam egy csodaszép, csoda jó egeret. Igaz nem egy MX1000-es, de azért tetszik. meg egy szép kis hangolót, plusz meg vagyok hívva egy egérre, meg valami másra:) Ja és még délelőtt megkaptam Pankától a “csodaszép” piros alsónadrágomat, kis kezekkel a hátulján … Viszont mivel 11ig a Szigetben voltunk, ezért nem mentem edzésre, már megint …

Aztán jött a szerda egy szuper németórával, ahol még inkább nem szerettem meg ezt a nyelvet. Este meg jöhetett a tanulás a sok-sok dolgozatra.

Csütörtököm meg hosszú volt, egy kémia doga, ami a sósav színén kívül tűrhető lett, aztán jött a jó kis fizika TZ, ahol Danika megkérdezte hogy fejből kell-e tudni a fémek fajlagos ellenállását … ja hogy azt amit a táblára fel van írva … Majd szerintem jól megoldottam a 45 perces matek röpimet. És közben még azt is megtudtam, hogy Betti néni szerint ügyesen kezdtem el egy versenyfeladatot, és hogy továbbküldhető amit írtam. Volt egykét lyukasóránk, és egy jónak nem nevezhető tesink. Majd gyorsan fordítottam kicsit, és mentem Kati nénihez külön angolra. Ez így félálomban érdekes volt, és nem túl biztató dolgokat mondott jövendőbeli évfolyamomról.

Aztán jött a legérdekesebb rész, végre mentem edzésre. Itt rájöttem hogy már vannak talán nálam is bénábbak. Csak az a gond hogy egyik primitív, másik meg primitív és bunkó is hozzá. Meg hát magamban is elég rossz vagyok, ha még ők is húznak lefelé … De azért jó volt, az is a fülembe jutott hogy heti 3 edzés, szóval jövőhéten pl. kedd-szerda-csütörtök 1-1,5-1 óra hajós-török-hajós. És még valamit kezdek sejteni, de ezt nem kotyogom el, hátha nem így van.

Aztán ma jó későn keltem, azaz olyan 7, fél nyolc körül. Majd lassan összeszedtem magam, és 10re bementem megírni a latin versenyt. Nem sikerült szerintem rosszul, kivéve hogy az első mondatban nem vettem észre hogy milyen személyrag a -mus és hogy mit jelent a nobis … Szerintem könnyű volt, és nagyjából jól is hittem, mint ezt megtudtam az egy személyes latin szakkörön. Majd kicsit írogattunk a Csík által megírt töri versenybe, majd hazajöttünk Csíkkal.