A helyzet az, h mostanság elég sűrűn történnek egymás után a dolgok körülöttem, a gond az, h nem mindig pozitív irányba változnak, így a kedvemnek nem tesznek jót. Ez megy nappal, éjszaka meg jöhet az alvás, és az álmok.

Nekem az a megoldás tetszene, ha pihenés közben vmi tökéletes élet jutna eszembe, úgy mint a filmekben: a sok szarság egy pillanat alatt mind óriási szerencsévé változik. Tudjátok mint a hercegnő, megcsókolja a békát, megkapja  a herceget, és a paradicsomba csöppen, ez a csók nekem per pill lehetett volna az elalvás.

De ehelyett a másik mozis változatot gyakorlom, amikor nem egyszerűen bénázik vki , és szakad rá az ég, hanem óriási, életszerűtlen túlzásokkal.  Ismerős filmekből biztosan, amikor vki nem egyszerűen elesik, hanem legurul a hegyről, minden végtagját eltöri, fél szemét kiszúrja, és még a kocsija is utánazuhan, majd felrobban.

Egy éjszaka sikerült 3 történetet megálmodni, mind után felébredni, és emlékezni rá. Nem is kicsit, nagyon: olyan tisztán emlékeztem rájuk amikor felriadtam (na jó, ezt túlzás, nem az a rémálmos, zihálva felülős pillanat volt), h időpontok, és helyszínek egyeztetésével kellett magamat meggyőznöm néhány perc alatt, h tuti nem történt meg az elképzelt eseménysor.

Eddig egy véleményt hallgattam meg a témában, aszerint túl sokat agyalok azon, ami nem tetszik most, és ezért szedem elő még álmomban is. Nem tudom h igaz-e, mindenesetre nem tetszik, és jó lenne felhagyni vele, mert nem hasznos. Jah és még vmi: ijesztő, h ha bizonyos témákban úgy megváltozik a véleményed, h ha kisarkítva álmodsz róla, elhiszed h megtörténik, amíg időben be nem lövöd. Mivel nem sárkányokról, és gonosz démonokról, hanem hétköznapi dolgokról van szó, ez ijesztő, mert ha nem fordult volna feje tetejére a világ, akkor tudnám az eseményről is, h lehetetlen.

Kezdődött a múlt vasárnapi esti csokizással, ami halasztgatás után végre összejött. Átjött egy kedves szőke barát, leültünk egy doboz csoki társaságában, és csak beszélgettünk, erről-arról. Nagyon jónak tartottam a kivitelezést, a szobámban lévő letelepedő helyekbe tudnék belekötni, azon van mit javítani. Nekem tetszett, h nyugodtan, és szerintem kényelmesen beszélgettünk, közben finomat majszoltunk, ha segített, tudtuk használni az iwiwet/myvipet szemléltetés céljából, stb. Legnagyobb problémám az idővel volt , én nagyon élveztem ezt a kb 4 órát, és úgy gondolom nem volt elég. Különleges alkalom volt, és nem csak azért, mert nem nagyon emlékszem olyan esetre, amikor pusztán a szövegelés, és a szénhidrátbevitel miatt találkozunk.  Olyan témákról is szó esett (konkrétan én meséltem) amikről eddig még szerintem soha, senkivel nem beszélgettem így. Kivétel lehet talán anyukám, de vele is csak érintettem a témát. A titkolózás oka, h ez szerintem az egyik legszemélyesebb terület egy ember (vagyis inkább 2) életében.

Ezután jött egy másik csokizás címén futó akció, ahol végül kevés csoki fogyott. Helyszín egy-két pad az iskola folyosóján, kedd délután. A környezeten kívül a partner is más volt: megbízok benne is, hasonlóan egy baráthoz, de ő mégis más, 5 hónappal másabb. Érdekes volt vele órákat beszélgetni, egymástól 1 méterre körülbelül. Azt hiszem így rég beszélgettünk, összesen egyszer-kétszer talán. De azóta már nagyon sok minden történt. Itt is kibeszéletlen témák kerültek elő: ő velem olyat osztott meg, amit szerintem senki mással nem szokott, pedig a lehető legáltalánosabb, és mégis, a lehető legtitkosabb. Én pedig mást meséltem neki, szomorú dolgokat, olyanokról (család, barátok) akikről nehéz lenne bárkivel is beszélni, mert akiben megbízok, az ebbe a két csoportba tartozik. Mégsem, van egy kivétel, ő. Jó volt/lett volna a beszélgetés, mindössze egy témát kellett volna kerülni, ami összeköt, és elválaszt. De nem sikerült (ezért senki nem hibás ), vannak kérdések, amiket fel kell tenni, és vannak válaszok, amiket ki kell mondani. Kell, kell, mindent kell, és mégsem jó. Úgy érzem, a beszélgetés többi szálát folytatni kéne, ám ez az egy mindenkit csak elszomorít.

Ezután jött a csütörtök, amikor is egy jó nagyot sétáltam egy kedves, csíkos jóbartáttal. Szerintem ilyen bonyolult útvonalon A-ból B-be jutni már műveszet, de így legalább több időnk volt, ami megint csak kevésnek bizonyult szeritnem. Ebből az alkalomból szerintem áradt a vidámság, hülyéskedések, és szerintem sok volt a kedvesség is. Talán nem volt annyira komoly, mint az előző kettő, viszont a “boldogságszintemet” nagyon feltornázta. Egyébként a körülmények sem voltak talán alkalmasak nyugodt, lelkizős beszélgetésre, mert azért az utcán hazafelé baktatva más. A változatosság kedvéért errők a beszélgetésről is azt gondolom, h megismételendő, és esetleg a vasárnapi módszerrel folytatandó lenne. Külön jó érzés volt, amikor kaptam egy megelőlegezett házbainvitálást, amiben igazából már smi meglepő nincs, mégis jó érzés volt.

A tegnapi pedig egy az eddigiektől sokban eltérő diskurálás volt. A “partner” rokon, nem barát (bár ha a két halmaznak lehet metszete, akkor ő az, nem más), sokkal tapasztaltabb mindannyiunknál, és még helyszín is eltávolodott Gödöllőtől. A bónusz az volt, h még kedves kisemberekkel is találkoztam, azon kívül, h jót beszélgettem, meg talán kicsit segítettem is (mégha ennél sokkal jobban fel is tartottam vkit a főzésben). Maga az eszmecsere nem (csak) azokról a témákról volt, amikre én előzőleg gondoltam, de ez nem volt hátrány, az élet nagyobb és kisebb dolgait is ki kell tárgyalni. Különlegességként talán azokat a témákat említeném, amikor vagy a családot érintik – ebben a témában utánozhatatlan szakértő az illető a barátaim között-, vagy amihez több tapasztalat, és komolyság kellett, mint amivel mi rendelkezhetünk.  Összegző véleményem itt is az, h sok mindenről lehet még, sokat fosni a szót, de erre való a jövő.

Ma volt tesióra, ahol ismételten fölényesen nyertünk, a köszönhetően a “nagyszerű” védéseimnek. (ezekből egyébként nem volt sok szerencsénkre) Majd jött a fekete leves, a korlát: a támlázás az még csak-csak ment. A lengés is működött még, a halálfélelemtől eltekintve. De aztán jött a katasztrófa: az volt a feladat, h előre lendülésnél terpeszben érintsük a korlátot. Első próbálkozásnál kicsit mozdítottam kifelé a lábam, majd biztos ami biztos, visszahúztam. Aztán jött a második menet, ami előtt azt az instrukciót kaptam, h legyen nagyobb a terpesz. Megpróbáltam ennek eleget tenni, aminek az lett a vége h sikerült “elegánsan” leülni a korlátra, ez érdekes lehetett kívülről.

Más: időnként meglepnek emberek. Például nemrég az egyik takarítónőnek volt érdekes mondata. (erről az iskolában működő egyénről azt kell tudni, h nagyon nem szeretem, méghozzá az igénytelensége és a stílusa miatt) Idézem: “hééj Zoli, fel kők oltani a villanyt ottan”, ezután körülnézett, és így folytatta: “áhh ökély, már megván”. Nem biztos h minden szót úgy írtam, ahogy ő gondolta, de sajnos nem élek eme urias szóhasználattal. Arra szeretném külön felhívni a figyelmet, h ez a nagyszerű elme milyen brilliánsan ötvözte a modern, idegen szót (így tartva lépést a korral) és gyönyörű nyelvünk hagyományőrző ízességét, konkrétan nekem az “ökély” tetszett.

De azért én is alkottam ma egyet: épp nem túl elismerően beszélgettünk valakinek a kinézetéről, és szóbajött h mi van, ha más megközelítésből nézzük az egyént.  Ekkor hagyta el a számat az a gyönyörű mondat, h “ha az IQrúl van szó…”. Ezek után elhittem, h amit tavaly latinon tanultunk az igaz (“Si tacuisses, philosophus mansisses”)

Hirtelen ennyi gyorsan leírható, megfogalmazható lejegyezni való jutott eszembe.

Minden dolgozót megkérünk, hogy az orvosi rendelőben adjon le 2 ml vért és 2 g székletet ! Munkaadója megbízásából meg kell vizsgálnunk, hogy a munka a vérében van-e, vagy szarik rá ?

Szóval milyen ötlet?