De nem ez volt az egyetlen paradox dolog: előző este olvasgattam egy pólót (erről majd a következő post fog szólni), amin sokan úgy jellemeztek h “gentleman” ám pont ennek az ellenkezője derült ki. Egy utolsó tapló dolog papolni figyelemről, és hasonlókról, amíg vki nem hajlandó a legalapvetőbb dátumokra figyelni. Nem mondom, h nem tud figyelni/nem tudja megjegyezni, mert ez nem igaz, rengeteg mindent megjegyzek, egyszerűen csak lusta vagyok. Oda kéne ezekre figyelni, ha mást nem, felírni őket, és legalább annyit mondani egy csoki kíséretében, h boldog szülinapot , mutatván, h azért még érdekel h megélt eggyel több évet.

Már említettem a lustaságot, ez a másik dolog. Várom h a sült galamb a számba repüljön.  Nem kéne hagyni elsikkadni a találkozást azzal h “jó, majd egyszer” vagy h “”jó, majd megbeszéljük”. Előbbire  konkrét időpontot kéne kérni, és úgy intézni, h akkor összen is jöjjön. Utóbbi esetben meg nem kéne annyiban hagyni a dolgot (olyan kommunikációs csatornákon, ahol könnyen elsikkad vmi), hanem addig kéne menni, ilyen-olyan módon beszélni vele, amíg választ nem kapok.

Végül az utolsó döfés: nem fogadtam meg egy tanácsot sem. Nem mondtam h boldogat neked is,  nem mondtam, h mind1 mikor, csak találkozzunk, nem hívogattam, h mondjon már vmit. Igazából ennyi a tanulság, ennyit a hisztimről: előbb tenni kéne vmit, utána sírni.

Szóval az történt hétvégén, hogy tettem-vettem, pakolgattam. Mivel ez agyamat nem nagyon foglalja le, viszont az idő telik, téma meg van bőven, ezért közben az előbb említett (állítólag nem létező) részem elmászkált erre-arra. Aztán fogta magát és egy pont körül kezdett keringeni, hol kisebb, hol nagyobb körben. Ez az központi gondolat pedig az az érzés volt, hogy már régóta hiányzik valami a mindennapjaimból, éppúgy mint egy apró dolog a reggeli öltözködésből.

Aztán hogy, hogy nem, az történt, hogy előkerült kezembe került egy kicsiny, jelentéktelen tárgy. Ám jobban belegondolva egyáltalán nem jelentéktelen, sőt. Legobjektívebben nézve, egy szép, rendkívül egyszerű, barna karkötő. Ha valaki jobban szemügyre vette, biztos feltűnt neki, hogy van egy “kis” hibája, méghozzá pont az , hogy az a rész, ahol össze lehet kötni, amitől karkötő a karkötő (mert ugye a karodra tudod kötni), na, pont az szakadt el.

Ez megtörtént már korábban is, többször, ez van, használatban volt, smi nem bírja folyamatosan. A különbség az volt, hogy korábban mindig 1-2 napon belül kicserélődött az lestrapált rész, mintha csak folytonos lenne az a kis bőrdarab, és gyakorlatilag azzá is vált, attól hogy figyeltem rá, hogy mindig új és erős legyen.

Ám legutóbb nem. Pár hónapja megint elszakadt, és úgy marad. Többször eszembe jutott, h vágni kéne bele egy kis toldást, és két perc alatt kész lenne, de mégsem tettem. Volt, hogy elővettem, de úgy éreztem nincs időm, voltam amikor úgy tűnt, nincs rá szükségem, volt mikor nem láttam hogy gond lenne vele, csak épp nem mutatta magát olyan szépnek, hogy megérje vele foglalkozni. Az is igaz, hogy sokszor jöttem rá ez idő alatt arra, hogy hiányzik, hogy ez nekem kell. Nem elég, hogy ott van a polcon, néha látom, elgondolkodom, arrébb rakom, és kész.

De kicsit elkalandoztunk attól az objektív szemlélődéstől, igaz az eredeti cél is az volt, hogy egyre személyesebb oldalát nézzük meg, ennek a tárgynak, ami mint lassan kiderül, nem is jelentéktelen, és bizonyos szemszögből óriási.

Induljunk (újra) attól a ténytől, hogy ez a karkötő az enyém, hozzám tartozik. Aki jól ismer, az tudja, hogy szeretem ezt a karkötőt, aki igazán jól ismer, azt azt is tudja, hogy kifejezetten különleges ez a bőrdarabka nekem. Egyszerűen rávághatnánk, hogy azért, mert ez a kedvencem, ám aki figyelmes, és hülyeségeket is megjegyez rólam, az tudja, hogy ez volt az első karkötő (és “ékszer”) amit rendszeresen hordtam. Aki olyan ostoba, hogy régóta próbál engem megismerni, az azt is sejtheti, hogy ez az egyetlen, amit egyfajta szeretettel, kötődéssel hordtam.

Olyan nem hiszem, hogy van, aki azt is érezte rajtam, hogy nekem ez a kicsi, jelentéktelen tárgy, sokkal többet jelent, mint egy bőrcsík, és az azt összekötő, eddig folytonosan cserélt darabka. Kapcsolódik hozzá egy levél, ami többek közt két pólóval, egypár loggal, és néhány plüssel egyetemben, azon kevés tárgy (és egyáltalán vmi) közé tartozik, amik bármikor, bármilyen érzelmi állapotba el tudnak juttatni.

Megjegyezném, ezek mind pozitívnak indulnak, csak van például, amikor visszaemlékszem a jóra, és annak a hiánya szomorít el, ez egyfajta boldog szomorúság. De általános szerepük úgy néz ki, hogy amikor elegem van mindenből, már smi nem vidít, smi nem segít, akkor ez az utolsó tartalék, előveszem, és elolvasok egyet közülük. Habár nem vagyok tapasztalt (ivás, pipázás,kábítószer, nekem mind1 hogy micsoda), de úgy gondolom, ahogy ami ennél jobban feldob, vagyis helyesebben ennél több energiát át, ennyi rossz dolgot eltűntet, az már meg is öl.

Gondolom egyértelmű, hogy természetesen a levélhez pedig egy ember tartozik, egy barát, akiről úgy gondolom, jobb nem kell senkinek.  Egy olyan ember, akire egyszerűen szükségem van, a hülyébb vagyok az átlagosnál(, vagy csak hozom a formám), ő jön, és az eszem lesz helyettem is. Amikor nem ismerem önmagam, és nem értem mit csinálok, akkor ő gond nélkül megért, és bemutat saját magamnak. Amikor pedig smi nem történik, akkor ő egyszerűen csak köszön egyet, vagy válaszol egy olyan fél mondatot, ami felér sok hónap bosszúságaival, beszólogatásaival, stb., amit kapok, és el is feledteti őket. A sok düh, csalódottság, és minden más, egy szempillantás alatt el tud tűnni, és azt érzem, hogy milyen szerencsés vagyok.

Mi adta az ötlete? Mi késztetett arra, hogy ezt megírja? Az hogy fogtam, újra összeraktam a karkötőm. Most már látom, ez hiányzott a karomról, ez hiányozott a reggeli készülődésből. Azt is tudom ki hiányzik, és arra is rájöttem, hogy ez ellen tenni kéne.

Remélem képes leszek rá, bár most elképzelhetetlennek tartom. Hogy lehetnék ilyen rohadék mázlista, ráadásul még egyszer? Arról nem is beszélve, hogy ennek alapfeltétele, hogy valami csoda folytán még nincs belőlem elege, nem utált/unt meg, és esetleg még van is rám ideje.

(Büszkén nem leírva milyen állapotban), végezetül azt szeretném elmondani, hogy van valami, ami reményt is ad, de még elérhetetlenebbé is teszi a célt.  Ez pedig az, hogy hasonló “karkötőkkel” az utóbbi időben sajnos többször van/volt dolgom. Úgy érzem, egyet sikerül lassan úgyonolyan erősre csomózni, mint amilyen régen volt. Ám egy másiknál egyszerűen a “karkötőt” sem találom, akkor sem, ha szellemlepedőt, és akkor sem ha glóriát keresek, de a hiányát érzem, és az amit nyerhetek, az reményt ad, mégha jó eséllyel hamisat is.

Eredeti cím lett volna: Barátság: innen-onnan, star wars felől, máshonnan

Több helyen szóbajött mostanság körülöttem a barátság kérdése, több nézőpontból, ezekről írnék most egy kicsit, vagyis inkább sokat, szóval elnézést, most ez így van a fejemben, pedig már biztos sokat felejtettem pár nap alatt mióta halasztgatom ezt a bejegyzést:

Barát vs. haver:

Két nagyon különböző dolog. Igazából sokszor visszatérek majd még erre, de most általánoságban leírom amit gondolok. Haver sok mindenki lehet, gyorsan, kevés feltétellel. Jól érzem magam vele időnként, ismerős, csak a jobbik fajtából, szimpatikus. Ebből az okból esetleg (pl. ismeretlen társaságban) mellé állok. Ellenben a barát (most az igazi, legjobb barátaimról beszélek, kettő között csak átmeneti időszak van sztem) az egy (általában) hosszú idő alatt megszerzett cím. Kell hozzá hogy a havernál felsorolt dolgokon kivül: megbízzak benne, és ez a legfontosabb. Mellettük feltétel nélkül kiállok (értsd, nem tudom miről van szó, rávágom h neki van igaza), ha esetleg más a véleményem, azt is megtartom egy kétszemélyes beszélgetésre. Tudjátok a jó latin mondást:

Amicos in secreto mone, palam lauda ~ Barátod titokban intsd, hangosan dícsérd

Mit várok el:

Szerintem ócska propaganda szöveg, hogy a barátság feltétel nélküli. Tényleg nem kötődhet pénzhez, stb. Viszont szerintem az mindenki elvárja hogy általánosságban azt kapja vissza emberileg, amit ad. Szóval még mindig nem tárgyi dolgokról van szó. Hanem pl. ahogy én azt mondom, h kiállok mellette, úgy arra is számítok, h ezt Ő is megteszi, ez igaz a bizalomra is. Azért írtam h általánosségban, mert lehetnek rossz időszakok az ember életében, amikor például ingerültebb egy baráttal szemben (sőt, néha pont velük vagyok pl. én tahó idegbeteg), vagy példuál nem foglalkozik velük eleget. Ezeket az időszakokat ideális lenne fokozott tolarenciával kezelni, és nem pont ilyenkor rátenni a rossz kedvére még egy balhézással is.

A mennyiségek:

Na igen, ez is egy kérdés. Mebarak blogján volt erről szó (Ő volt az egyik ötletadó is). Ő ott azt írja, szerinte csak egy legjobb barátunk lehet. Én ezzel nem értek egyet, igaz nem egyformák, és tudom mindannyiójuktól mást kapok, de úgy gondolom, több mint 1-2 legjobb barátom van (nem sokkal). Köztük nem tudok, és nem is akarok különbséget tenni, de ez már másik téma.

Folyt. köv. Várom a véleményeket, saját elképeléseket erre a témára! Kiváncsi vagyok!