Érdekes élményben volt részem pár napja: olyan mesélt nekem a barátságról, és mutatott rá arra, h mit kéne tennem, ha tényleg szeretnék barátokat, aki legjobb tudomásom szerint nem nagyon hisz bennük.

De nem ez volt az egyetlen paradox dolog: előző este olvasgattam egy pólót (erről majd a következő post fog szólni), amin sokan úgy jellemeztek h “gentleman” ám pont ennek az ellenkezője derült ki. Egy utolsó tapló dolog papolni figyelemről, és hasonlókról, amíg vki nem hajlandó a legalapvetőbb dátumokra figyelni. Nem mondom, h nem tud figyelni/nem tudja megjegyezni, mert ez nem igaz, rengeteg mindent megjegyzek, egyszerűen csak lusta vagyok. Oda kéne ezekre figyelni, ha mást nem, felírni őket, és legalább annyit mondani egy csoki kíséretében, h boldog szülinapot , mutatván, h azért még érdekel h megélt eggyel több évet.

Már említettem a lustaságot, ez a másik dolog. Várom h a sült galamb a számba repüljön.  Nem kéne hagyni elsikkadni a találkozást azzal h “jó, majd egyszer” vagy h “”jó, majd megbeszéljük”. Előbbire  konkrét időpontot kéne kérni, és úgy intézni, h akkor összen is jöjjön. Utóbbi esetben meg nem kéne annyiban hagyni a dolgot (olyan kommunikációs csatornákon, ahol könnyen elsikkad vmi), hanem addig kéne menni, ilyen-olyan módon beszélni vele, amíg választ nem kapok.

Végül az utolsó döfés: nem fogadtam meg egy tanácsot sem. Nem mondtam h boldogat neked is,  nem mondtam, h mind1 mikor, csak találkozzunk, nem hívogattam, h mondjon már vmit. Igazából ennyi a tanulság, ennyit a hisztimről: előbb tenni kéne vmit, utána sírni.