Stand by...

Régi vágyak

Mostanság amikor épp pár pillanatra kihagyott az agyam, és filóztam csak úgy, eszembe jutott egy jelenség, ami mindenhol ott van. Ez nem csak barátokra, csak emberekre, vagy  csak gépre vonatkozó érzés, viselkedés, ez mindenhol megjelenhet amire vágyhatunk.

Valahogy úgy néz ki a dolog a jelenben, h emlékszel, h már régóta meg szeretnél szerezni vmit (vagy össze szeretnél barátkozni/jönni vkivel, vagy bármi más), ehhez magadban hozzácsatolsz egy nagy boldogságot, amit majd a “siker” fog okozni. Aztán h, h nem, sikerül, eléred amire már rég vágytál, csak éppen elmarad az a fenomenális  öröm, sőt rosszabb esetben csalódsz is. Néha elég vmi külső hatás is, amitől egyszerre objektívebben nézed a dolgot, és rájössz, h a célodhoz csak kényszeresen kötötted a nagy boldogság lehetőségét.

És hogy mikor alakul ki ilyen? Szerintem itt két eset lehetséges: vagy a múltban egyszer tapasztaltam(vagy tudtam h) h a “siker” boldogsággal jár(na), csak közben megváltoztam én, vagy a körülmények, ám erről a vágyakozás nem vett tudomást. A második lehetőség h a “siker” soha nem okozott volna ilyen örömet, csak egy átlagos dolgot az idő, és az emlékek szépen lassan felnagyítottak, idealizáltak.

Úgy érzem ez kicsit zavaros lett, tehát leírnék pár példát:

  1. Vegyük például egy gyermekkori élményt, játékot. Például egyszer régen amikor voltam a vadasparkban (azért a, mert nálam a vadaspark egyenlő a sóstóival),  mamám beültetett egy kis elektromos járgányba, amivel ott lehetett körözgetni, egy kis kiépített pályán. Nagyon tetszett, és elraktároztam magamban az élményt, h milyen állati nagy buli azzal “száguldozni”. Aztán elég sokáig nem is jártam arra, és amikor betévedtem, akkor sem kocsikáztam, ezért, azért. Majd pár év elteltével megint jött a lehetőség, nagy izgatottan huppanta(volna)  be a műanyag kaszniba, de itt kezdődtek a gondok, azóta megnőttem … Aztán csak elkezdtem körözgetni, de a nagy élmény elmaradt, egyszerűen smi extra nem volt abban, h séta tempóban mentem egy kör alkú, unalmas pályán. Egyszer régen volt egy jó élményem, amit egy dologhoz kötöttem (elektromos autózás), és ezt onnantól nem értékeltem felül, annak ellenére, h az autót, és a sebességet, amivel haladt, már rég kinőttem. Mégis évekig sóvárogtam azután, h mehessek autókázni.
  2. Hasonló, de kicsit más példa, amikor évekig akartam egy gamepad-et a géphez, játszani. Nem próbáltam még, de gondoltam annyi ps-es, xbox-os nem tévedhet (na meg 1-2 órát én is játszottam ilyeneken). Itt nem a pozitív élmény volt a döntő, hanem az, h logikusan úgy gondoltam, nekem jó lesz, ha majd tudok játszani hatékonyabban a gépemen. Ez akkor reális elképzelés is volt. De megint úgy maradtam, nézegettem a gamepad-eket mindig a boltokban, mindig kértem is ajándékba, de vhogy elmaradt egy-két évig. Még mindig kellett, de mikor végül megkaptam már örültem előre, h milyen buli lesz, ilyet akarok már régóta. Majd mikor odaültem a géphez, akkor jöttem rá, h jéé, nekem erre nincs szükségem, hisz már nem is játszom a gépen.
  3. Az előző példáktól viszont nagyban eltér ez. Régen nem nagyon voltak barátaim, mm olyan igazán jó barátok. Ennek sok minden lehet az oka, például talán az is, h ehhez meg kell érni, na mindegy, az egy másik téma. A lényeg, amiről írni akartam, az az, h oviban/alsóban nem igazán volt jó barátom, legalábbis most már így gondolom. De  mondanom kellett vmit az ilyen témájú kérdésekre, azért kiválasztottam az emlékeimből egy-két osztálytársat, pajtást, akik nem igazán voltak számomra különlegesek, csak vhogy rájuk esett a választás. Innentől pedig ha ilyen témájú kérdés volt, őket említettem, mint barátokat. Így elhitettem másokkal, és magammal is, h voltak jó barátaim, ők. Később, amikor pár év után újra találkoztam velük, ráébredtem, h nem voltak ők nagyban különbözőek az összes többi osztálytársamtól, nem voltak a barátaim, nem történt velünk smi különös közösen, csak beállítottam őket egy szerepbe.
  4. Az előzőhöz nagyon hasonló példa, amikor vkit meg akarok jobban ismerni, beszélgetni vele. Ennek oka h szimpatikus embernek tűnik elsőre, vagy esetleg megtetszik egy lány. Aztán a megismerés/beszélgetés nem/nem jól sikerül, . Ám lassacskán bemesélem magamnak, h ő egy különleges ember/szép, okos, kedves lány, ezért akartam megismerni.  Ennek ellenére még mindig nem ismerem, de mégis fényezem magamban. Szépen lassan ő lesz a legérdekesebb ember/legszebb lány aki az emlékeimben él, és az minden vágyam, h megismerjem, beszélgessek vele/ “összejöjjek vele” (de utálom ezt a kifejezést is). Mindig róla beszélek, róla “álmodozom”. Aztán jön vmi, egy pofon, egy újabb találkozás, egy másik lány, vagy egyszerűen csak egy értelmesebb pillanat, és akkor ráébredek, h csak az idő szépítette meg a tényeket.

Ismerős a dolog, vagy csak én vagyok ilyen defektes? Vélemény? Egyébként úgy jött ez a téma, h gyanús h aktuális nálam egy pár a példák közül. Elnézést amiért kicsit hosszú lett a post …

5 Comment(s). Add a comment or Trackback

  • mesx  17:03 Dec 31, 2008 

    Én értem, mire gondolsz, át is éltem/élem sokszor… Leginkább akkor maradandó a “csalódás”, ha emberi kapcsolatokhoz kötődik. Talán hasonlóan álmodozó-naív lelkek lehetünk. Régen, megboldogult fiatalkoromban, előfordult, hogy egy szimpatikus (nekem tetsző) fiút ruháztam fel az általam elvárt pozitív tulajdonságokkal, amíg gyűjtöttem a bátorságot, hogy kontaktusba keveredjek vele. (Nem volt olyan nagy divat, hogy a lányok kezdeményezzenek, mint manapság, mondjuk 15 évvel később… :)) Azt hiszem, ez olyan lehet, mint amikor Ti fiúk leegyszerüsítve azt mondjátok egy ilyen helyzetre, hogy “bárcsak meg se szólalt volna…”. Nem?
    Na de ilyen ez egy baráti ismerkedésnél is: szimpatikus valaki, talán csak mert egy olyan könyvet olvas, amit Te is szeretsz, vagy mert hasonlít egy kedves ismerősödre, vagy teljesen más okból… És kinyitja a száját… És pukk, a lufi kipukkad…
    Az első benyomás nagyon sokat számít és abból csak egy van. Ha az alapján jó pontot adunk, rosszul esik látni, hogy érdemtelenül…
    De hát van ez így. Meg a jó hír, hogy néha fordítva is elsül, nem?

  • Kiss K D  22:27 Dec 31, 2008 

    Igazat kell neked adnom abban amit leírtál, teljesen így van. Épp két (1-1 a két “fajtából”) emberi kapcsolat ejtett gondolkodóba, ennek kapcsán írtam ezt a postot. Tudod, az amiről az a József Attila vers (Kopogtatás nélkül) szól, arról szeretném azt hinni, h tényleg megvan valakiben, nem csak így “bemeséltem” magamnak, ahogyan itt leírtam.

    Az ismerkedős történetet is átéltem már, és szerintem amilyen határozott, és magabiztos vagyok, még át is fogom párszor. Annyi toldással, h én előtte sokáig fényezem még magamban az leányt, hogy még nagyobbat koppanjak. (Amúgy lányok nem mondanak ilyet, h “bárcsak meg se szólalt volna” ?)

  • Eszterke  19:33 Jan 01, 2009 

    dehogynem mondanak!!
    csak azért gonodlt szerintem mesx a fiukra, mert a lányoknál gyakoribb a szép külsővel járó végtelen butaság…nem ez nem jó szó. nem butaság hanem olyan viselkedés, amivel kevés pasinak a tetszését vívják ki.
    lányoknál általában úgy van, hogy megnéznek egy pasit, fényezik, aztán megismerik és beképzelik, hogy jééé tényleg ilyen mien iagazm volt! (ezvagyokén:P) , de azért biztosan akadnak olyanok is, akik az alapján döntenek, hogy mien a pasi lelke, stílusa. vagy az alaptörténet ugye, hogy beleszeret a pasiba, fényezi, majd megismeri és csalódik. de szerintem ez kevés esetben van így.
    vagy csak én vagyok nagyon naiv:)

  • mesx  20:02 Jan 02, 2009 

    Nekem is egyet kell értenem, Eszterke – óriási ez az összhang! 🙂 -, mármint abban, hogy lányoknál gyakoribb. Legalábbis az én ismerettségi körömben kevesebb a szép-buta (bocs!) fiú, mint lány, illetve szembetűnőbb a szélsőség, ha szabad ilyet mondani. Talán azért lehet ez így, mert “azoknak” a lányoknak nincs másuk, csak a külsejük és arra igyekszenek óriási energiaráfordítással odafigyelni… Aztán lehet, hogy csak azért látom ezt így, mert oly nagyra tartom a hatalmas eszemet, hogy – savanyú a szőlő – a külcsínyt nem sokra becsülöm? Lehet… Mindenesetre a legjobb lenne okos és szép nőnek lenni, de az meg azért nem akarok lenni, mert azoktól félnek a férfiak és állítólag sosem találnak párra… He-he-he… 🙂
    Komolyra fordítva: az élettapasztalatom azt mondatja velem, hogy a külső változik – általában negatív irányba. Arra nem érdemes alapozni. A belső(ség) számít. De komolyan!!!
    De azért, KissKD, Veled hajlandó vagyok folytatni a vitát, hogy a fizikai ellenszenv szükséges-e, avagy nem… 🙂

  • Kiss K D  22:36 Jan 08, 2009 

    Állok a vita elébe. Am meg tényleg fogunk még erről vitázni, és hidd el, írni is fogok még ebben a témában, és téged sem foglak békén hagyni vele :P. Szeretek olyan emberekkel vitázni, akikkel lehet. Akadályozó tényező egy am kedves egyén, aki múltkor is a környezetünkben leledzett, majd nélküle.

Leave a comment ↓

Welcome back, (change)

submitting...